Hajrá, Suka!
A színészkörökben közszájon forgó legenda szerint Suka Sándor, korának nagy karakterszínésze egyszer bement a Nemzeti Színház akkori igazgatójához, Major Tamáshoz fizetésemelést kérni. Major elmondta, hogy sajnos nincs rá lehetőség. - Jó, értem, Major elvtárs - próbálkozott tovább Suka Sándor -, de legalább mondjon valami biztatót! - Hajrá, Suka! - volt Major válasza.
Mindenki nevetett az anekdotán a műsorban, de a biztatásra, az elismerésre olyan szükségünk van, mint a levegőre. Előbb a szüleinknek, aztán a tanárainknak próbálunk megfelelni, később jönnek a fiúk, a férfiak, majd a főnökök – és a sokféle dicséret. Mert van olyan, hogy az ember írását körbehordozzák a szerkesztőségben, és van, hogy már az is elismerésnek számít, ha nem köt ki azonnal a kukában. Ugye, ismerős a dolog, bármi legyen is a „munkadarab”?
Hogy ki mit érez elismerésnek, egyéni érzékenységtől függ. De abban nagyon egyetértettek vendégeink – Molnár Piroska, Haumann Petra, Csepregi Éva és R. Kárpáti Péter –, hogy az, ha valakit nem szidnak meg, még nem elismerés. És bizony, jó lenne, ha minden főnök, szülő, férj és feleség tudná: igenis ki kell mondani a dicséretet. Nem szabad természetesnek venni, ha valami jó, és csak akkor szólni, amikor rossz.
„De a túldicsérés éppoly nagy baj lehet" – tért át Jakupcsek Gabi az ellenkező végletre, mert ötéves kislánya korosztályánál inkább ezt látja problémának.
" Igen – csatlakozott hozzá Csepregi Éva –, én is félek egy kicsit, hogy a fiamat mimózának neveltem, mert folyton dicsértem, hogy legyen önbizalma. Ezért aztán nehezen is viseli a kritikát."
Haumann Petrát nem dicsérte az édesapja, Haumann Péter .
„Apu azt mondta, nem vagyok elég tehetséges, ne legyek színész. Így akart visszatartani a pályától" – vallotta be Petra, akit azonban nem lehetett lebeszélni. Viszont sohasem olvas kritikát. Jót se.
„Van, aki szidhat, és van, aki jobb, ha nem dicsér – én majd eldöntöm, kinek hiszek."
Molnár Piroska, aki a Színművészeti Egyetemen tanít, a felvételin gyakran találkozik mindkét véglettel: azzal is, akit tiltanának a szülei, de a szülői elfogultság áldozataival is.
„Őrült veszélyes elhitetni a gyerekkel, hogy tehetséges, ha nem az. És ezt a szülők ritkán látják jól, sőt, olyan is van, aki nem hisz a szakembernek. Engem is várt már meg felháborodott anyuka a felvételi után, hogy miért nem vettem föl az ő »ragyogó tehetségű« kislányát."
De a dicséret hiánya talán nagyobb rombolást okoz hosszú távon. R. Kárpáti Péternek lételeme az elismerés, ezért ő maga is gyakran dicsér, mert tudja, hogy az megszázszorozza az ember energiáit.
„Nem is kell mindig szavakkal. Egy jó szó, de egy érintés, egy simogatás is fontos lehet a hétköznapokban: megteremti a belső harmóniát."
Akkor most gondoljuk gyorsan végig: megdicsértünk ma valakit? Megsimogattuk a párunkat, hogy betette a mosogatóba a kávéscsészét? Mondtuk a gyereknek, milyen ügyes, hogy maga pakolja be a táskáját, és már nem nekünk kell? Nem? Akkor majd este keressünk valami jót. Csak egyet minden napra!
Még nincs hozzászólás