Ha megállsz, elsüllyedsz!
Világ- és Európa-bajnok, olimpikon, aki nagyon is rendjén valónak találja, hogy évek óta "a" Kásás papájaként emlegetik. Pedig saját jogon is érdekes személyiség Kásás Zoltán, aki az aktív sportolói évek után itthon és külföldön sikeres edző volt. Dolgozott egykori klubtársa, Kemény Dénes mellett is a pólós aranycsapattal. Játékosként, apaként és edzőként is megtapasztalta a vízilabdás fiúk hihetetlen népszerűségét.
Nem tudja, vagy nem foglalkoztatja, hogy az a bizonyos népszerűsége ma is megvan. Egy-egy Ridikül-adás után, amiben ő a vendég, megszaporodnak a női portálokon a „vajon nős?” bejegyzések. (A válasz egyébként: igen!) Amikor megemlítem, csak ennyit mond: „Nem olvastam ezeket az oldalakat.”
A Komjádi uszodánál találkozunk. Hol máshol? Évtizedeken át itt zajlott az élete, és ha teheti, most is naponta lejár úszni. „Nem azért, mert szeretem. Rettentő sokat úsztam az életem során, unalmas. De nagyon jó érzés utána, amikor befejezem” – mondja.
RIDIKÜL MAGAZIN Sosem szakadt el a vízilabdától, az aktív sportolói évek után edző lett. A szelíd vagy az ordítozós típus?
KÁSÁS ZOLTÁN Is-is. Elég sokat kiabáltam. Az ember azt hiszi, hogy egy uszodában, mérkőzés közben a tőle távol lévő játékos esetleg meghallja, ha kiabál. De nem így van. Legtöbbször csak saját magamat nyugtattam meg ilyenkor, hogy még adtam egy mankót, egy segítséget. Egyébként ha az edző nagyon ideges, akkor a meccs sem lesz jó. Utólag mindig rájöttem, hogy ezt vagy azt nem kellett volna. Saját magunknak mindig be kell ismerni, ha hibáztunk.
RM Törőcsik Mari mondta egyszer, hogy egy-két nagybetűs Rendező még kiabálhatott is vele, mert olyasmit hozott ki belőle, amiről nem is tudta, hogy képes rá. A játékosok is ilyen megbocsátóak az edzővel?
KZ Régi, de találó mondás, hogy a győztesnek mindig igaza van. Ha a csapatommal sok mérkőzést megnyerek, akkor azt mondják, hogy ami csinálok, az jó, hiszen győztünk. Akkor van gond, amikor jön egy nehezebb időszak, és a kudarcot is el kell viselni. A sikerélmény megkönnyíti az edző dolgát. Egyébként mindig sokkal szívesebben lettem volna a vízben, mint a kispadon, de edzőként is megtaláltam az örömet a munkában.
RM És abban, hogy most már edzőket oktat?
KZ A Magyar Vízilabda Szövetség által elindított kétéves képzést szervezem, mert úgy tapasztaltuk, hogy a fiatal edzők nem eléggé felkészültek. Tavaly és idén is negyvenen jelentkeztek a kurzusokra. 2017-től licenc nélkül már nem lehet leülni egy vízilabdacsapat kispadjára, még egy gyerekcsapatnál sem.
Azt is tanítjuk, hogy egy jó trénernek az edzés végére szellemileg el kell fáradnia. Állandóan néznem kell minden egyes játékost, javítanom a hibákat, instruálnom: érezniük kell, hogy ott vagyok velük.
RM Van egy zseniális vízilabdázó, aki nem nagyon tűrte, hogy ott legyen vele. A saját fia.
KZ Örültem neki, mert nagyon sok szülő dirigálná a gyerekét, holott az uszodában az edző a főnök. Tamás még gyerek volt, amikor azt mondta: „menj el!", ha megjelentem a medence szélén. Aztán persze beszéltünk az edzésről; ha gólt lőtt, azt különösen szerette megbeszélni...
RM Nem lehetett könnyű később a távolságtartás, hisz ön együtt dolgozott Kemény Dénessel és a válogatottal!
KZ Igen. Tizenkét évig, és az első hat évben nem utaztam velük sehová, mert Tamás nem szerette, hogy ott vagyok. Ahhoz két Bajnokok Ligáját kellett nyernem két külföldi csapattal, hogy már ő is úgy érezze, a fater mégiscsak tud valamit. 2003-ban mentem velük először külföldre.
Nem könnyű ez egyébként, apa és fia ugyanabban az uszodában, az egyik a vízben, a másik kinn, a medence szélén… Amikor egy szezont a Vasasban dolgoztam, megegyeztünk: az edzés elejétől a végéig a trénere vagyok, utána az apja.
RM Igaz az, hogy egyéves volt, amikor bevetette magát a medencébe, a papa mellé?
KZ Miután állandóan az uszodában voltam, ő a nyarakat kisgyerekkorától ott töltötte velem, megszerette a vizet. Korán kezdett el járni, egyévesen a Margitszigeten kinn állt az ötvenméteres medence szélén. Mondtam neki, ugorj be, és azonnal megtette. Ez persze a bizalom jele. Sok szülő tapasztalja ezt a feltétlen bizalmat a gyerekénél.
RM Ő is magától tanult meg úszni, mint ön gyerekként a Tisza holtágában?
KZ Az még nem úszás, hogy Tomi gyerekként magától bement az ötvenméteres medencébe, és kapálózott kötéltől kötélig, de biztos közege lett a víz. Én sem tanultam meg úszni, hacsak a kutyaúszást nem nevezzük annak. Akkor kezdtem úszni, amikor már Pesten éltünk édesanyámmal, de szerencsére a második évtől átjárhattam vízilabdaedzésekre.
RM Hogyhogy nem focista lett egy olyan mama mellett, aki meccsre is elvitte a fiát?
KZ Anyám egyedül nevelt. Szerette a sportot, nagy Fradi-drukker volt, egyszer-kétszer ismerősökkel valóban kimentünk meccsre is. És totózott. Egy szelvényt vettünk minden héten, együtt kitöltöttük, úgy, mintha tudnák, hogy a Sampdoria és a Lecce mit fog játszani. De nem akartam soha focista lenni.
RM Az édesanyja volt a sportnagyi, aki Tamást gyerekkorában hordta az uszodába?
KZ Igen, ide, a Komjádiba. Csinálta neki a szendvicseket, a szilvás gombócot, a palacsintákat. Jóban volt Ili nénivel, Lakicsné Mihály Ilona úszóedzővel, aki a KSI-ben még ma is gyerekekkel foglalkozik, és akinél nem egy olimpiai bajnok kezdett. Tamás is nála úszott, a legjobbak között volt, s ezt persze anyám élvezte.
RM Nagy boldogság lehetett neki, hogy a fiából világbajnok, olimpikon lett, az unokájából pedig háromszoros olimpiai bajnok!
KZ Igen. Imádta Tamást, ahogy minden nagymama az unokáját. Az utolsó időkben sajnos már betegeskedett, de van olyan fotó, hogy anyám, aki már picike, töpörödött, az olimpiai aranyéremmel a nyakában áll Tamás mellett, majdnem hogy csak derékig ér az unokájának, de nagyon boldog és büszke.
RM Amikor a vízilabda-válogatott Sydney-ben először megnyerte az olimpiát, már szabad volt ott lennie a csapattal?
KZ 2000-ben még nem, a Tamással való megállapodásunk miatt, de Kemény Dénes elintézte, hogy külön, egy másik olimpiai küldöttséggel utazhatok. Tamás tudta, hogy ott leszek, de nem velük voltam. Láthattam viszont őket a helyszínen játszani, óriási élmény volt.
RM A nagy siker után azért megünnepelhette a fiát?
KZ Persze! És abban a szerencsében volt részem, hogy ott lehettem Athénban és Pekingben is, akkor már a csapattal. Egyikőnkre se jellemzőek a nagy érzelmi kitörések, de ez nem jelenti azt, hogy ne öleltük volna meg egymást minden győzelem után. Talán visszafogottak vagyunk, de tudjuk egymásról, mit jelent egy-egy ilyen siker a másiknak.
RM Ha az apát, aki kiemelkedő eredményeket ért el a saját területén, túlszárnyalja a fia, az egyértelműen jó érzés, vagy…
KZ …az a jó, hogy túlszárnyalja. Egyrészt büszkévé tesz: láttam hogy játszott, mit ért el, milyen nemzetközi tekintélyt vívott ki magának a fiam, hogyan választotta meg a vizes sportok nemzetközi szövetsége, a FINA az évtized sportolójának, másrészt fordítva nagyon rossz lenne.
Ha egy gyerek az apja árnyékában megy a pályáján, legyen az színész, bíró, sportoló vagy bármi más, az borzalmas. Mindig azt hallani, hogy az apád bezzeg! Ez a szülőnek is rossz. Így meg én a Kásás Tomi apukája vagyok! Boldoggá tesz, hogy így alakult, nekem ez megnyugvás.
RM Mi az, amiben hasonlítanak egymásra? Tényleg alvajárók mindketten?
KZ Előfordult, én fiatalkoromban még beszéltem is álmomban, de aztán elmúlt, ahogy Tamásnál is. De valóban volt olyan, hogy éjjel felkelt, becsomagolt, hogy megy edzésre, aztán visszafeküdt, és aludt tovább. Ezen a játékostársai, akikkel egy szobában volt, jól szórakoztak, de amúgy nem zavarta sem őt, sem engem. És hogy miben hasonlítunk még? Talán mindketten kicsit befelé fordulók vagyunk.
RM Egy Ridikül-adásban Kemény Dénes azt mondta, hogy a pólós fiúknak soha nem kellett kiverekedniük a tekintélyt például az iskolában, mert mindenütt leterítették eléjük a vörös szőnyeget.
KZ Ez igaz. Amikor Tamásék bekerültek a felnőtt válogatottba, a meccseiken 3000 nézőből 1500 lány volt. Amikor kijöttek a vízből, a lányok tovább sikoltoztak. Volt olyan, aki elkapott, hogy csak egy aláírást szerezzek neki, mert megy a vonatja. Mondtam Tamásnak: írd már alá, mire ő: mert megy a vonat, ugye? Lehet a rajongás teher, de szerintem ők nagyon élvezték a népszerűséget.
RM És mitől olyan mutatósak a vízilabdázók generációról generációra, mintha így castingolnák őket?
KZ A pólósok mindig jó felépítésűek voltak, ez a sport a lábujjuktól a fejük búbjáig mindent megmozgat, és nagyon sok a jóképű közöttük… A háromszoros olimpiai bajnok válogatott sorra hozta a sikereket, de egy sem szállt el tőle. Nem hallottam egyetlen nagyképű kijelentést sem, pedig mind világklasszis volt, vagy azt, hogy egyszer is egymásnak estek volna. Még a zrikálásban sem lépték át a határt.
Ők valóban egymásért is hajtottak. Szerették egymást. Szerintem ezért is nyertek, mert nemcsak a vízben, hanem azon kívül is csapat voltak. Most épp azon gondolkodnak, hogy jövőre, a budapesti vizes világbajnokságon újra összeállnak, és játszanak a master kategória negyven pluszos csoportjában. Ha ez sikerülne, megint tele lenne az uszoda.
RM Ön is nyert két világ- és két Európa-bajnokságot master kategóriában. Most is készülnek a vb-re?
KZ Az a csapat már nincs együtt, de egy ausztrál barátom szervezkedik, küldi a maileket, hogy van egy amerikai, egy szlovák és egy ausztrál játékos, szóval formálódik a csapat a hetven fölöttiek kategóriájában. Talán összejön. Egy baj van, hogy míg mondjuk a focipályán eltötyög az ember, itt úszni kell, mert ha megállsz, elsüllyedsz! És a vízilabdás úszás komoly igénybevétel, hirtelen jöhet egy légszomj, és az rettenetes.
RM Ugyanúgy gyilkolják egymást, mint korábban, megy az adok-kapok a víz alatt?
KZ Igen, csak ebben a korban már mindenki az életéért küzd. Ha belém kapaszkodnak, már nem bírom úgy megtartani őket, mint igazi játékos koromban, de levegőt valahogy vennem kell. Az ausztrál nagy bajnokságon a masterek a trikójukon egy görcsben álló kézfejet viselnek. Ez nagyon jól kifejezi, hogy nagyon úszni már nem tudnak, de kapaszkodnak, és élvezik a játékot.
Jó dili. De tudja, az ilyen öreg meccseken mindenki arra készül, hogy legyen már vége, és mehessünk sörözni.
Még nincs hozzászólás