Gyilkos ösztön
A cím sötét tartalmat sejtet, ám a sportban ez szerencsére csak képletesen értendő. Az elsőre ijesztő fogalom ugyanakkor a siker egyik legfőbb kritériuma – legalábbis Csapó Gábor olimpiai bajnok vízilabdázó szerint.
„Általában téves gondolat, hogy a sikeres sportolók a saját gyermeküknél is megpróbálják ugyanazt a sportot erőltetni” – mondja az 1976-os montreali olimpia bajnoka. Hihetünk neki, hiszen nemcsak sportolóként volt sikeres, de nevelőedzőként is megállta a helyét. A népszerű Dudi egykori csapattársával, Faragó Tamással immáron huszonhárom éve üzemelteti vízilabda-iskolájukat, ahol közel húszezer gyerekkel ismertették meg a póló alapjait.
„A tehetség öröklődik ugyan, de az a minimális változás, ami a másik szülő génjeiből fakad, már jelenthet annyi különbséget, hogy a gyermek nem jut el arra a szintre, ahol a szülő volt, és nem lesz belőle élsportoló” – mondja. A sporthoz a tehetség és a fizikum önmagában még kevés, szükséges hozzá egyfajta „gyilkos ösztön”, ami a hasonló alapokkal induló riválisok legyőzéséhez kell. Ez pedig nem mindenkiben mutatkozik meg. Sok korábbi vízilabdázó vitte hozzájuk a gyermekét, így tapasztalatból mondja, hogy jelentős eltérések lehetnek a generációk között.
Sokak által ismert példa a Kásás családé. „Kásás Zoli ragyogó vízilabdázó volt, a fia, Tamás pedig egy zseni ugyanebben a sportágban. Zoli precíz, szorgalmas, pedáns ember, így építette fel a karrierjét is, Tamás az ő teljes ellentéte. Egy igazi, laza gyerek, aki 80 százalékban tehetségből és 20 százalékban szorgalomból lett háromszoros olimpiai bajnok” – utal arra, hogy az eredményes sportpályafutáshoz nem csak egyetlen út vezet.
A korábbi sikeres sportolók szülőként talán jobban, empatikusabban nevelhetik, segíthetik sportoló gyereküket, így közöttük kevesebb „jégmama” található, aki a saját álmait szeretné az utódain keresztül megvalósítani. Konkrét példát is tud, nem kell hozzá messzire mennie…
„Zsófi lányom annak idején roppant szorgalmas, ügyes teniszezőként indult, meg volt róla győződve, hogy el tud jutni a top10-be. Én ugyanakkor láttam, hogy hiába van jó alkata, elszántsága a sportághoz, hiába volt okos, és tanít ma is a Coloradói Egyetemen, a játékintelligenciája nem volt megfelelő, nem volt meg benne az a bizonyos gyilkos ösztön, ami a négyszázadik helynél előrébb vihette volna a rangsorban. Én már tizenhárom éves korától terelgettem és óvtam, hogy ne legyen neki nagy lelki törés, ha kiderül, hogy a teniszpályán mégsem tudja megvalósítani az álmait” – mutat hiteles példát az exsportolók szülői visszafogottságára Csapó Gábor.
Zárásként pedig egy tanulságos családi történet jut eszébe, amelyben a korábbi világelső teniszező, a svéd Mats Wilander a főszereplő:
„Zsófi lejött hozzám három hónapra Palermóba, ahol edzősködtem. Wilander is éppen ott volt, megnézte a lányom játékát, beszélgettünk róla, aztán amikor elbúcsúztunk, odajött, és elismerően megjegyezte, hogy én mekkora sportoló lehettem annak idején. Csodálkozva néztem rá, mire hozzátette, hogy én vagyok az első olyan teniszes édesapa az életében, aki nem kérte meg azonnal, hogy játsszon a gyerekével. Ez egy nagyon találó mondat volt tőle, mély tartalommal” – fogalmaz.
Talán érdemes ezen elgondolkozniuk azoknak a szülőnek is, akik mindenáron élsportolót akarnak nevelni a gyerekükből…
Még nincs hozzászólás