Go, Pokémon, Go!
Ha be akarunk vágódni a gyerekeinknél, a legjobban tesszük, ha részt veszünk a játékaikban. Így van ez a legújabb világszenzáció esetében is, a július közepe óta tomboló Pokémon Go-őrületnél.
A Nintendo találmánya százezreket hódított meg pár hét alatt: telefonjukat bámuló, lehajtott fejű fiatalok lepték el az ázsiai nagyvárosokat, de mára mindenhová beköltöztek a virtuális szörnyecskék (és az őket követő játékosok), a múzeumoktól kezdve a közterekig. Példátlanul népszerűek, és itt vannak a szemünk előtt, néha bizony ki is kell „penderíteni” őket, legutóbb a kölni katedrálisban és egy bécsi ortodox székesegyházban „mutattak nekik ajtót”.
A telefonos applikáció formájában letölthető játék újszerűsége, hogy összekeveredik a valóság a videójátékkal, az AR- (kiterjesztett valóság) és GPS-alapú internetes helyzetmeghatározásra építő szoftver Pokémonokat varázsol a lakásunkba, a kertünkbe, az utcára, a fesztiválokra és mindenfelé a nagyvilágba, ami a Google Mapsen megtalálható.
Csak be kell kapcsolnunk a telefonunkat, felállnunk a gép mellől, és követnünk őket. A cél, hogy elkapjuk a jól ismert zsebszörnyecskéket, az itt-ott-amott lebegő színes kis Pokémonokat, és jó sokat összegyűjtsünk belőlük, hogy Pokémon Masterekké válhassunk.
Mint minden újdonságot – és főleg technikai újdonságot –, ezt a játékot is sokan támadják; nem volt ez másképp a videojátékok őskorában, vagy a fantasy-játékoknál sem, de külön érdekes, hogy a '90-es évek végén az akkor már létező rajzfilmfigurákat, a Pokémonokat, a Vatikánnak hivatalos közleményben kellett megvédenie, mondván, hogy azok nem az ördögtől valók.
Az látható, hogy végre itt egy új játék, ami szembemegy a sztereotípiákkal, és egy egész generációt kimozdít az ücsörgésből. Arra kényszerít, hogy felálljunk, és kilépjünk a szabadba – igaz ugyan, hogy lehajtott fejjel, a telefonunkat bámulva, de találkozzunk, beszélgessünk végre másokkal, hozzánk hasonló Pokémon-vadászokkal, és nézzünk körül a környezetünkben. Sőt, építsük be a játékba, és osszuk meg egymással, amit látunk és tapasztalunk.
A pokémonvadászat nem veszélytelen tevékenység. Hannoverben, egy éjszakai tömeges pokémonvadászaton rengeteg ember ismerte meg egymást. A lelkes résztvevők gyerekkori álmukat váltották valóra, amikor kiskori rajzfilmfiguráikat maguk is befoghatták. De három fiatal rátévedt egy katonai lőtérre, ahol szerencsére éppen nem volt gyakorlat. A tilosban járó ifjakat előállították, ám nem a büntetés volt számukra a tanulság, hanem hogy életben maradtak. Ennél rosszabbul járt az a lioni pokémonvadász ifjú, aki lehajtott fejjel, a telefonját nézve, szörnyecskecserkészés közben egy autó elé lépett, amelyik már nem tudott fékezni. A fiatalembert csonttöréssel szállították kórházba, és még szerencséje volt... Ugyanígy, egy telefonját bámuló, lehajtott fejű fiatalember Hajdúszoboszlón észre sem vette, hogy kortársai közelednek felé. Akiket azonban nem a pokémonok érdekeltek, hanem az okostelefon: kikapták a keresésbe mélyült srác kezéből, és már ott sem voltak. Mire a virtuális valóságból a szomorú evilági életbe visszatért az áldozat, a rablók már árkon-bokron túl jártak.
Introvertáltaknak különösen hasznos lehet az életre kelt fantáziavilág, mert segít a társas kapcsolatok építésében, a fizikai aktivitás pedig közismerten kedélyjavító, szorongáscsökkentő hatású, és még az immunrendszert is erősíti. Egyszerűen jobban érzik magukat a játékosok, nő az optimizmusuk, az önbecsülésük – legalábbis így tartják egyes pszichológusok, például Pamela B. Rutledge.(Persze megvannak a hátulütői,sőt kifejezetten veszélyes is lehet ez a játék,de erről egy következő cikkben írunk.)
A Pokémonok gyűtjésének gyors népszerűségében segíthetett, hogy már egy húsz éve létező Pokémon-világra épült rá a játék, és az is sokat elmond a sikerről, hogy két hónap alatt több aktív napi felhasználója lett, mint a Twitternek. Vagyis ha továbbra is jók akarunk lenni a gyerekeinknél, gyűjtsünk nekik Pokémonokat!
Még nincs hozzászólás