Gelléri Andor Endre: Egy asszony
Szomorú nap: mint füst, hull az eső. Reggeli hét van, de mintha alkonyat lenne: sötétség uralkodik az utcákon.
Az asszonyon épphogy át van kötve a háziköntös: nagy virágok díszítik, és a színe: égszínkék. Az asszonynak Heléna a lánykori neve: román lány, fekete hajú s alt hangú… Most a vízvezeték csapját fogja, s hol kicsavarja, hol idegesen elzárja. Közben holt tekintettel nézi a kiduzzogó fehér vizet.
Csendes az egész ház, gondolatait nem zavarja semmi. Szőheti hosszan, és elküldheti végtelen messzire. Mint az álom, olyan neki a gondolkodás: leül egy székre. Vonatot lát, hosszú, meggörbült háttal futó kocsisort, amint két sziklafal között lohol, majd kiér a meztelenül széles mezőkre… alagút sötétje következik… aztán a Fekete-tenger. Nem a férje, a vasutas utazik ezen a vonaton, nem a férje, hanem a kollégája, a karcsú Joan. Most is látja az arcát: élénk szemei ragyognak, és olyan elevenen néznek Helénára; kis angol bajusza van… szinte a fogaival beszél, és csillog a nevetéstől…
Heléna feláll a székről. Arca kipirult: Joan meg tudta ölelni a derekát, erősen és gyöngéden – férje soha.
A férje soha. Ez a medve, ez a sötét arcú ember, a pincehanggal. Amint jár és kel naponta Heléna körül: széles vállainak kevés a lakás, mindenbe beleütközik, fellök mindent, és csak öntelten nevetgél ezen. Azt hiszi, kicsoda-micsoda az ő erejével. Nagy fekete súlyzói ott fekszenek a sarokban. Fekete, hideg, gömbölyű golyók. A férje még nincs felöltözve, most bújt ki az ágyból, de máris megy, és kihozza a súlyzókat a konyhába, és nekiáll. Lábait szétveti, és fúj: – Fű – mondja, és megint kinyomja.
(A teljes cikket elolvashatja a Ridikül Magazin 2024. évfolyama 2. számának 30. oldalán!)
Még nincs hozzászólás