Gelléri Andor Endre: Egy asszony
Szomorú nap: mint füst, hull az eső. Reggeli hét van, de mintha alkonyat lenne: sötétség uralkodik az utcákon.
Az asszonyon épphogy át van kötve a háziköntös: nagy virágok díszítik, és a színe: égszínkék. Az asszonynak Heléna a lánykori neve: román lány, fekete hajú s alt hangú… Most a vízvezeték csapját fogja, s hol kicsavarja, hol idegesen elzárja. Közben holt tekintettel nézi a kiduzzogó fehér vizet.
Csendes az egész ház, gondolatait nem zavarja semmi. Szőheti hosszan, és elküldheti végtelen messzire. Mint az álom, olyan neki a gondolkodás: leül egy székre. Vonatot lát, hosszú, meggörbült háttal futó kocsisort, amint két sziklafal között lohol, majd kiér a meztelenül széles mezőkre… alagút sötétje következik… aztán a Fekete-tenger. Nem a férje, a vasutas utazik ezen a vonaton, nem a férje, hanem a kollégája, a karcsú Joan. Most is látja az arcát: élénk szemei ragyognak, és olyan elevenen néznek Helénára; kis angol bajusza van… szinte a fogaival beszél, és csillog a nevetéstől…
Heléna feláll a székről. Arca kipirult: Joan meg tudta ölelni a derekát, erősen és gyöngéden – férje soha.
A férje soha. Ez a medve, ez a sötét arcú ember, a pincehanggal. Amint jár és kel naponta Heléna körül: széles vállainak kevés a lakás, mindenbe beleütközik, fellök mindent, és csak öntelten nevetgél ezen. Azt hiszi, kicsoda-micsoda az ő erejével. Nagy fekete súlyzói ott fekszenek a sarokban. Fekete, hideg, gömbölyű golyók. A férje még nincs felöltözve, most bújt ki az ágyból, de máris megy, és kihozza a súlyzókat a konyhába, és nekiáll. Lábait szétveti, és fúj: – Fű – mondja, és megint kinyomja. Ő ott ül a közelében: mintha hideg földön ülne télen – valamitől fázik. Fél attól is, hogy a súly ráesik a férje mellére, leroskad széttört bordákkal, és meghal előtte. És fél attól, hogy a férje mindjárt kérdezgetni kezdi: – Hányszor is volt, Hela?… – s ő nem tudja az emelések számát, nem figyelte, s erre a férje szemében megcsillan a gyűlölet: – Persze – csak ennyit mond ki, a többit elhallgatja, csak nem Joanra gondol ilyenkor? De hiszen csak egyszer látta őket beszélni az odesszai állomáson… S hogy járkál a tornázás után a férje: mint a díjbirkózó, és saját szájával dicséri erejét. Talán fenyegetni akarja vele… elmosolyodik – Joan az erősebb. Nem olyan testes, nem olyan vállas, de hallgatni tud – és hallgatva ölel, nem fecseg. Joan az erősebb – és ezen most nevetni kezd.
Valaki lekiált a házból a földszintre, s egy kellemetlen hang visszafelel. Heléna szívszorongva várja, hogy elhallgassanak. De a zaj nől: a cipők különösen beszélnek a járókelők lába alatt a folyosókon; az eső is pereg, és hangot szór… s most valaki megfogja a kilincset, és lenyomja: – csuklyában, amely feketén csillog, belép a férj. Kezében a vasutastáska: a küszöbön megrázkódik, s szórja magáról a vizet.
Heléna nem bír visszaköszönni neki. Ajkai ugyan megmozdulnak, de hát mikre gondolt ő az előbb! S nézi a férjét: valami ravasz fontoskodást hozott haza az útról. Mindig jön valami más gesztussal, más furasággal. Most – mint az esztelen gyerek – rámosolyog Helénára. Gondolja Heléna: „mosolyogj csak, csinálj, amit akarsz, utállak”, és úgy érzi – igaza volt, hogy megcsalta. De miért él vele, miért nem válik el tőle?… A jövő héten megjön Joan – a jövő héten.
Fölteszi a tejet a gázra. Begyújtja, és nézi a rózsáskék lángokat. Észreveszi, hogy egy pohár félig tele van citromos vízzel. S fönt a plafonon, a lámpaernyő árnyékában, egy légy mászkál körbe. Ezeket nézi: a járkáló férjét nem látja. Mikor rápillant, olyan visszataszító neki rejtelmeskedő arca, hogy legszívesebben kifutna a lakásból.
– Hoztam neked valamit, Hela – mondja a férje. Egy fehér korall-láncot ereszt ki az ujjai közül.
– Ezt hoztam neked Odesszából – teszi hozzá.
– Igen – feleli Heléna halkan.
Valamit még beszélnie kell: – Köszönöm – mondja.
– A tej – rebegi, mert nem bírja kiállni férje élő, csillogó tekintetét. Épp Odesszából hozta.
– Te, Hela – kezdi újra a férje –, majdnem bajunk történt.
– Igen – mondja az asszony: majdnem! – Ó, ez az ostoba rémítgető. Mindig a halál torkában jár, mindig veszély fenyegeti – és soha még csak a kisujja se karcolódik meg.
A férj mintha magának mormogná el: – Nem nálunk történt, hanem a mellékvágányon. Máma éjjel. Rossz volt a váltó, és összeszaladt két vonat.
Mint az ólmok, esnek ki a mondatok a szájából. Szinte hallani a konyhában: csörömpölve, zúgva összeszaladt két vonat. És füstölög.
Heléna maga se tudja, miért – de egész testében remeg. Egy pillantást vet az ura arcára: milyen komor, és hogy mozog a két húsos ajka: – Tizennyolc halott van.
A tej a gázon emelkedni és héjasodni kezd. Nesztelen dagad a gömbje, mindjárt kifut.
– Azt tudod, hogy Joan is meghalt.
Heléna szeme befeketül; ezt nem lehet elhinni, ezt kérdezni kellene tízszer, százszor, rángatni ennek a medvének a ruháját: igaz, igaz? Nem kérdezhet semmit – gyanút fog –, talán azért mondta legelsőnek Joan nevét. Hátha nem is igaz. Áll, és várja férje sötét hangjait.
Elébe kerül az ura: – És meghalt Szalbeszki és Iván is.
Akkor Joan is meghalt – már biztos, hiszen így mondta: és meghalt Szalbeszki és Iván is. Ordítania kell rögtön, sírni, a szeme kezd könnyes lenni, de férje sötét, csillogó tekintete rajta nyugszik, kémleli, ni, milyen izzón, bele akarja fúrni magát a szívébe, vizsgálni akarja, mit szól magában Heléna: Joan meghalt, e hírt hoztam!
S most a tejet látja meg a gázon Heléna. Fehér és forró. A lábas pereméig emelkedett már, és ki akar futni.
– A tej – rebegi –, a tej.
Megfogja a teli lábast, de az kizuhan a kezéből, s a tüzes tej végigdől a combján, leforrázza a lábát. A szeme le van hunyva, mintha nem is érezné a forrázást. Szalbeszki és Iván meghalt. Tehát Joan is.
– Jaj! – sikoltja – jaj, végem… leforráztam magam – nyögi a férjének.
S rohan előle be a szobába, ráveti magát a díványra, és fetreng. Ó, most kitombolhatja a fájdalmát, itt vannak a sebek a testén, sírhat, jajonghat.
– Ne nyúlj hozzám! – rivall a férjére, s kibontja a haját, és tépdesi kínjában a ruháját, s jajong, nyög, mint a haldokló. Aztán fut ide-oda, beleáll az egyik sarokba, s oda ordítozza bele: – Jaj!… jaj!…
Joan meghalt – jaj, jaj –, s őneki még gyászolnia sem szabad nyíltan. Patakzanak a könnyei.
A férje ijedten követi, kérleli, aztán kinyílik az ajtó, s bejönnek a megrémült szomszédnők. Csitítani akarják, gyógyítani, zsírt hoznak, olajat, de Heléna csak futkos köztük, mint az őrült, sír, és fájdalmának nincs határa. Elnyomott éveinek szomorúsága és kínja: a gyásszal most mind kitör a torkán.
Aztán kifárad a vak zokogásban, hangja bereked, elerőtlenedik, s mint aki meghalt, leroskad egy székre. Ott ül lehunyt szemmel, leejtett kezekkel, s engedi, hogy a világ forogjon vele. Engedi már, hogy hozzányúljanak, húzzák a cipőjét, ruháját. Joan meghalt.
Érzi, hogy olajjal öntik le a sebeit, majd vigyázva megfogják, és odaviszik a díványra. És hallja, hogyan sajnálkoznak rajta az asszonyok, mert ilyen csúnyán leforrázta magát. Joan – gondolja ő, s elnyúlik végtelen fájdalommal a díványon –, Joan – s ismét ömleni kezdenek a könnyei.
Ezalatt a konyhában egy szomszédasszony csöndesen leguggol, feltörli a kiömlött tejet, majd helyére teszi a kormos fenekű lábast is, és kioltja a még mindig égő gázt. Aztán rendezkedik a lakásban is, mert mindjárt jön az orvos. Már elszaladt érte a házmester fia.
(1931)
Még nincs hozzászólás