Futás!!! A föld alatt
Kevesen tudják, hogy az egyik pesti városrész alatt kilométereken át különleges labirintus húzódik. Sok évszázadon át kőfejtők vájták egyre hosszabbra és mélyebbre, majd egy részüket söröspincék foglalták el. A kőbányai alagútrendszer újkori története azzal folytatódott, hogy felfedezték maguknak az extrémbringások, majd az amatőr ultrafutók fantáziáját mozgatta meg, velük pedig jöttek az örömfutók. Ritka alkalom, hogy bárki benevezhet egy ilyen föld alatti kalandtúrára.
Utoljára az 1970-es évek közepén jártam a kőbányai sörgyárban, mint szépreményű közgazdásztanonc. A vállalati tervezés problematikái érdeklődés hiányában nem hatottak rám, az viszont igen, hogy a helyi egerek vajon milyen viszonyban vannak a sörfőzéssel, szóval hogy eljutnak-e a palackozásig. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy egy 195 ezer négyzetméter alapterületű föld alatti labirintus fölött üldögélve próbálok választ találni az egérügyre.
A hajdani Dréher-villa kertjében most adrenalint és élményt hajszóló futók gyülekeznek, a föld alatti futás szervezői pedig egyáltalán nem akarnak minket beparáztatni – de lehet, hogy néhányunkat azért sikerül –, amikor felhívják szíves figyelmünket arra, hogy lehetőleg ugyanannyian jöjjünk fel a 30 kilométeres zárt pincerendszerből, mint ahányan lementünk.
A pincerendszer ritkán, és előre meghirdetett szervezett túrákon látogatható.
A regisztrációnál akadok össze a Knapecz családdal, akik láttak néhány fotót a tavaly megrendezett első föld alatti futásról, és a gyerekek unszolására vágnak neki a 3,5 kilométeres körnek. Kivéve a mamát, aki a langsam spazieren híve, és inkább egy sétálós alagúttúrára nevezett be, mint a hordában futásra.
Közben az év ultrafutója, Makai Viki a négyéves kislányáról, Kingáról mesél: „Amikor tavaly kiderült, hogy az ovis futam nem mehet le a föld alá, Kinga nagyon csalódott volt, úgyhogy kézre fogtuk, és így futotta le velünk a 3,5 kilométert, a papájának csak az utolsó néhány száz méteren kellett felvennie.”
Azt pedig, hogy mi a brutálfutás, egy, a rajt előtt szelfiző baráti társaságtól tudom meg. Beáról, a magyar G. I. Jane-ről kiderül, hogy tavaly összesen 28 versenyen futott. Mindezt dokumentálja is, otthon külön polca van az eddig begyűjtött rajtszámoknak:
„Egy ilyen versenyen csapódtunk össze a barátnőmmel, Virággal is, aki katona, és egyszer elvitt egy kiképzőterepre, ahol harminc akadályon vertük át magunkat. Vele futottam a brutálon is, az olyan jó dagonyázós, sáros terep, szóval dupla megpróbáltatás.”
A lányok tehát szeretik az extrém helyszíneket, de föld alatt még nem futottak, ellentétben a hatvannégy éves Miklóssal, aki az inárcsi erdőben edzi magát, és egyáltalán nem érdekli, ha ezért különcnek tartják: „Itt nőttem fel a közelben, de ötvenéves koromig semmit sem tudtam erről a pincerendszerről, és szerettem volna megnézni, ez jött össze tavaly a futással.”
Túl sok a szövegből, úgyhogy irány az egykori kőbányából kialakított föld alatti járatrendszer a Dréher-birodalom alatt, bármi is várjon ott ránk. Már az első kanyarban beindul a huhogás és a sikítozás, amikor elvágtatunk a tűzzsonglőrök mellett, én pedig a „lelki” füleimmel már hallom is Vangelis zenéjét a Tűzszekerekből.
Az alagútrendszerben épphogy csak fények vannak, kis mécsesek mutatják az utat, mikor, merre is forduljunk. A profik viszont semmit sem bíznak a véletlenre, a fejlámpa náluk már alapfelszerelés. Hatalmas kürtők alatt futunk el – itt jött be a levegő a pincerendszerbe –, amikor felkapom a fejemet egy ismerős hangra, és a látványra, ahogy az egyik folyosó végén éppen elhúz egy metró.
Annyira valósághű, hogy szégyen ide, szégyen oda, nem bírom ki, hogy ne nézzem meg közelről is, hogyan vagyok átverve a vetített képpel. De már szaladunk is tovább, hogy levadásszunk egy újabb vizuális élményt a lihegés mellé.
A sarkon túl egy zongorába botlunk – na, ez legalább valóságos –, csak aki játszik rajta… Hogy melyik bioszszertárból került ide Samu, a csontváz, azt nem tudni, mindenesetre egyáltalán nem zavartatja magát a szomszéd járatban zajló random triptől és lézershowtól, amit a német techno DJ, Paul Kalkbrenner is megirigyelhetne.
Azon pedig már nem is csodálkozom, hogy egy újabb sprint után búvárruhás emberekkel találkozunk. Kiderül, hogy ahol futunk, az volt a valamikori kőbánya szintje, a sörgyár viszont továbbmélyített bizonyos részeket kútnak, mert kellett a víz a sörfőzéshez. Aztán a géptermet, a szivattyút meg mindent, ami még lent van, elárasztott a víz. Szóval az élményfutást bármikor lecserélhetem egy 30 méteres élménymerülésre, ha akarom.
De vissza a "bandához", ahol mindenki a saját tempójában falja a métereket, vagy éppen egy lazázós gyorssétával pihen egy kicsit. Azt mondjuk nem értem, hogy miért fut valaki napszemüvegben egy majdnem töksötét pincében, de biztos megvan ennek is a maga oka.
Már közel a cél, ahol végre összepacsizhatnak az ismerősök. Itt „futok” össze Spárta hősével, Frank Tiborral, az élményfutás sportszakmai igazgatójával, aki minden reggel háromkor kel, hogy még munka előtt letudja a maga 30 kilométerét. De hogyan lett a hatvanhat éves ultrafutóból Spárta hőse?
„Ezt a címet az érdemli ki, aki Athéntól Spártáig 36 órás szintidőn belül teljesíti a 246 és fél kilométeres távot. Nemrég eldöntöttem, hogy még egyszer megcsinálom. Én tényleg nem tudom, hogy mi lesz velem, ha egyszer leállok. Ha néhány napig nem tudok futni valami miatt, teljesen megváltozom, felborul a biológiai rendem, kötekedő leszek, pedig alapjáraton egy nagyon nyugodt ember vagyok.”
Szememmel már a másik futásfüggőt keresem, és az utolsó métereken csípem el Beát, aki még 7 kilométer után is beszédképes.
„47 perc! Hát mentem már jobbat is, de nem baj. Az viszont szuper érzés volt, ahogy a fülemben közben ott dübörgött a kedvenc számom, az Őrülten élem az életem!”
Még nincs hozzászólás