Firenze, a város, ahol beavatottá válsz
Firenze, a becsvágy, a pénz, a hatalom és a kultúra városa. Az első percben felismerni azokat, akik tudják, hová jöttek, mit ajánlatos, és mit lehet tenniük, és mi lesz a jutalmuk. Ők nem azért érkeztek, hogy múzeumról múzeumra rohangálva kipipálják a híres festők képeit, és egy szelfivel igazolják - megvolt Firenze. Ez itt nem megy. A felületes, mindent gyorsan behabzsolni akaró látogató azonnal lepattan a városról, be sem jut sehova. Az utcákon kívül nem lát mást. Felkészülés nélkül itt nem jutsz semmire. Firenzében művészek rögtönöznek, nem a látogatók.
A Római Birodalom idején itt egy átlagos katonai helyőrség állt, unalmas, vonalzóval megrajzolt tábor, mely a folyó hídját védte. Esemény semmi, a katonák kertészkedéssel és ábrándozással verték el az időt. Innen a város neve.
A népvándorlás dúlásai sem változtattak azon, hogy itt könnyű átkelni az Arnón, ezért a régi utcákon újra felpezsdült az élet, és a környék jól termő földjeinek itt lett piaca. A tollasodó polgárok hol ennek, hol annak a távoli uralkodónak a védelme alatt álltak, amúgy maguk intézték ügyeiket: némelykor tanácskozással és törvényalkotással, más esetekben tőrrel és méreggel.
Mégis, már az 1200-as évek közepére olyan jelentős ipar és kereskedelem fejlődött a mezőgazdaság mellé, hogy a város az Európa-szerte vágyott aranypénzt tudta verni, a fiorentinót, amelyből a mi forint szavunk is származik. És a történet csak most kezdődik…
Ha autóval érkezel, és van Firenzecardod
A mai világban az ember úgy utazik valahová, hogy az ismertebb utazási-turista oldalakon tanulmányozza a kiszemelt várost, esetleg hozzáolvas egy pár személyes élménybeszámolót néhány blogról. Utóbbiakból sok jó van magyar nyelven is, és érdemes megszívlelni, amit óvatosan ajánlanak.
A legelső ilyen, hogy még otthon vegyünk Firenzecardot. A kártya számtalan szolgáltatást nyújt, ezek legfontosabbja, hogy sorban állás nélkül juthatunk be a múzeumokba. Amikor majd meglátod a százméteres, végtelen, lassan haladó sorokat, hálás leszel érte.
A kártya ismertetőjét nem árt alaposan elolvasni és fejben tartani. Kártya nélkül nem sok esélyed van bejutni valahová félnapos várakozás nélkül.
A bloggerek második tanácsa, hogy felejtsd el, amit idáig a múzeumokról úgy általában gondolsz. Firenze egy-egy látnivalója alig-alig tárul fel egyetlen nap alatt. Hihetetlen? Pedig igaz. Ahány látnivaló, annyi nap, vagy inkább kétszer annyi.
És így is pokolian fáradt leszel, zavarodott, szinte sebzett, mert fejedre szakad az emberi lét minden megfestett, kőbe faragott gyönyörűsége. Aki volt valaha a Louvre-ban, tudja, hogy egy hét sem volna elég a bejárásához. Firenze híres palotáihoz elég két-három nap…
A harmadik tanács, hogy ha lehet, legelőször a Piazzale Michelangelo parkolójában, vagy a környéken tedd le a kocsit, és – mielőtt lesétálnál a városba – csodáld meg Firenzét odafentről. Ha így teszel, a feltáruló kép megbabonáz, és örökre megmarad.
Minden nagyobb lesz, mint gondolod, mégis emberléptékű, átlátható, bejárható. Fentről valamennyi nevezetességet látod, lelkesen ismered fel a híresebbnél híresebb épületeket: valamennyi nevét tanultad az iskolában, és most itt vannak, karnyújtásnyira, pár perc gyalogútra! Ha van megvalósult álom, ez az.
Sétálj le a kilátóteraszról a városba. Addig folytatódjék a mese az 1200-as évektől.
Élt itt egy család, amely valamikor orvoslással foglalkozhatott, mert olasz nevük, „medici” azt jelenti, „orvosok”. Amire írásban is említést tesznek róluk, már váltottak, túladtak a malmukon, és gyapjúkereskedelemmel foglalkoznak, belekóstoltak a pénzügyletekbe.
Polgárok, akik fegyverrel harcolnak a város- és környékbeli nemesek ellen, mit sem sejtve arról, hogy hamarosan ők is nemessé válnak, a város vezetőivé, uralkodói házakból választhatnak maguknak házaspárt, és lesz olyan utódjuk, akinek mindhárom gyermeke egy-egy világbirodalom élén áll majd. A Mediciek ellenállhatatlan becsvággyal robbantak a történelembe, Európa egészen más lenne nélkülük.
Palazzo Vecchio, Uffizi és a többiek
A Palazzo Vecchio. Ezerszer láttad képeken, most ott állsz előtte, és csodálkozol, milyen hatalmas. Majdnem hanyatt estél, amikor szemed felért a harangtorony csúcsáig. Nem így képzelted. Nem gondoltad volna, hogy 1322-re ekkora épületet tudtak emelni.
„A sötét középkor”. Az előcsarnok, a Firenzecard érvényesítésének procedúrája eltereli a figyelmed arról, ami vár. Odabent, a lépcsőkön már nem nyomasztanak a méretek, de amikor feltárul a tanácsterem, a Salone dei Cinquecento, megint megsemmisülsz.
Láttál már ilyen fényes termet, de azt te is tudod, hogy azok idehaza egészen újak, legtöbbjük alig százötven éves. Kő és gipsz, festett arany, legfeljebb aranyfüst. Itt meg márvány, selyem, hétszáz éves, arannyal borított kazettás mennyezet, mindegyikben freskó, a falakon óriási képek.
Készültél? Tudod-e milyen háborúkat, milyen csatákat örökítettek meg? Rossz úgy ténferegni a hatalmas térben, hogy a képekről áradó erőfeszítés, áldozat és dicsőség energiája összelapít, ahelyett hogy felrepítene. Kilépve a teremből, kicsit megkönnyebbülsz. Azt hiszed, a lényeget már láttad, a többit könnyen átfutod majd.
És akkor jön az, ami Firenze lényege, hogy kifogyhatatlanul gazdag. Újabb és újabb hatalmas termek várnak, nem is gondoltad volna a palota előtt állva, hogy belül ekkora, hogy ennyi terme-szobája van, és nem szűnik a fényűzés, már fájnak a szemeid, már lassan érzéketlen vagy.
Történelmi tanulmányaid majd minden híressége járt-lakott itt. Emléküket egy-egy helyiség őrzi. Ha semmi mást nem nézel meg, nem veszel szemügyre, akkor csak Toledói Eleonóra szobáját tartsd meg emlékezetedben, mert vele nagyságrendet lépett Firenze. (Ha többre is futja, például láthatod, hogy Napóleon milyen környezetben rendezte be itt a maga fürdőszobáját…)
Innen csak pár méter az Uffizi. Eszedbe ne jusson a Palazzo Vecchio után bemenni! Ha rám hallgatsz, még a következő nap is kerüld el. Menj inkább Pisába, San Gimignanóba, Sienába, Volterrába, vagy igyál literszám Chiantit Greveben, autókázz Toscanában, szellőztesd ki a fejed, és csak utána térj be.
Az Uffizi sem tűnik vészesnek kívülről. De belül azonnal megérzed, hogy végtelen. Hogy elvesztél, ez egy reménytelen vállalkozás. Amit valaha tanultál a festészet első aranykorának óriásairól, az most mind itt van.
Giotto, Botticelli, Michelangelo, Da Vinci, Caravaggio, és – ha nem készültél, ha kihagytad a Medici-szálat – meglep és nem érted, hogyan került ide annyi német és németalföldi mester, van der Weiden, Cranach, Dürer, Rembrandt.
Pillanatok alatt telítődsz, elfáradsz, de nincs menekvés. A folyosói pihenőpadokkal szemben is képek, freskók, és rajtuk mindazok a királyok-császárok, akik a Mediciek rokonai, ivadékai. Sok száz kép több emeleten. Az Uffiziben érzed meg először, hogy a festészet maga is micsoda iparszerűen folyt itt, mekkora üzletet jelentett. (És valóban, a festékgyártáshoz szükséges alapanyagokért szabályos háborúk folytak.)
A zsenik is tőkeerős céhekben alkottak. A tematikus termekben, amelyeket egyetlen bibliai jelenetnek szentelnek, ráérzel, ki az utánozhatatlan művész, és ki „csak” tökéletes tudású mester. A nap végére kegyetlenül elfáradsz majd.
A Palazzo Pitti. Az Uffizi szerves folytatása az Arno másik partján a Pitti-palota. Ismét csak azt javaslom, pihenj egy-két napot a két múzeum-képtár között. Szobrok és képek ezrei várnak.
A megterhelés annyival nagyobb, hogy valamikor ajánlatos bejárnod a palotához tartozó hatalmas parkot, a Bobolit, mely valójában egy hegy. (Ha emlékszel még Toledói Elonóra kis szobájára a Palazzo Vecchióban, megérted, miért építtetett ekkora kertet, miért költözött át ide.)
Az Uffiziben látott mesterekhez itt olyanok csatlakoznak, mint Giorgione, Tiziano, Raffaello, Verrocchio, Rubens, Veronese, Bartolomeo… Folytassam? Itt valami egészen különleges fizikai és szellemi edzettség kell, hogy mindezt élvezni tudd.
Ha egyetlen nap bejárod, akkor elkapkodtad, és kihagytad a palota többi nevezetességét, a kocsi-, a ruha-, az ezüst- és a porcelánmúzeumokat, a királyi lakosztályokat, és így tovább.
A dóm. Vagy hivatalos nevén a Cattedrale di Santa Maria del Fiore. A dómot már lefényképezni is nehéz, mert akárhová hátrálsz, még mindig nem fér bele a képbe. Hagyj fel a hiábavaló kísérletezéssel.
Ennél már csak bejutni nehezebb. Vagy egyenesen reménytelen: a kártya itt érvénytelen. Már az is kihívás, hogy megtaláld a sor végét. Óráid vannak, hogy gyönyörködj a fekete-zöld carrarai és pratói márványból készült homlokzatban.
Odabent aztán borzongató érzés, hogy mire volt képes az ember már 1436-ban. Az ember? Az egyik tervező Brunelleschi, aki briliáns mérnöki újítással alkotta meg a kupolát. És itt is, minden díszítés, kép, szobor, faragás olyan művészektől származik, mint Donatello, Uccello, Vasari.
A dómtól csak pár lépés a Battistero. Sokkal régebbi, mint a dóm. Sátorszerű teteje is készen volt már 1128-ban. Aranyozott bronzkapui külön fejezetek a művészettörténetben: Pisano és Ghiberti alkotásai. A firenzeiek ezer éven át itt és csak itt keresztelkedtek.
A végén elnyered méltó ajándékod!
Mire ezeket megnézted – nem túlzás –, már átmehettél egy-két kultúrsokkon. És te is tudod, szédületesen hosszú azon kivételes értékű látnivalók sora, melyeket még nem láttál.
Nem láttad a Santa Maria Novella és a Santa Croce templomokat, ez utóbbiban Donatello gyönyörű munkáit, és Michelangelo, Macchiavelli, Rossini és más hírességek sírjait. Nem láttad sem Da Vinci, sem Galilei múzeumát. Nem jártál a Corsini, az Antinori és a Gondi palotákban.
Kihagytad a Galleria dell’Accademiát és benne a Dávid-szobrot. Bekukkantottál a La Specolába (Museo di Storia Naturale), mely a természettudományok temploma? Csak úgy elvánszorogtál az Orsanmichele mellett?
Negyedik tanács: bár Firenze egészen közel van, ne várj itthoni viszonyokat. Éghajlata szubtrópusi. Ha menni, látni, élvezni akarsz, ahhoz itt edzettség kell. Mindenfelé látni idős embereket az Arno hídjainál, akik végre elég gazdagok, és már eléggé ráérnek, hogy élvezzék a város lenyűgöző gazdagságát, csak már nincs hozzá kondíciójuk. Elvásottan szenvednek. Te légy fitt.
De, az elején jutalomról volt szó. Elmondom, mi az. Ha készültél, és értetted is, amit látsz, a harmadik vagy negyedik palotában egyszer csak észreveszel majd egy képet, amely előtt senki sem áll, pedig Rubens festette. Rubens? Magad is elbizonytalanodsz.
Odalépsz, és az általad eddig soha nem látott kép alatt ott a festő neve: Rubens. Honnan tudtad? Hát, megtanultad, már felismered a stílusát. Többé nem kell tárlatvezető, katalógus, könyv: egy hét gyötrelmes gyönyör után a véredben van az egész. Micsoda ajándék!
Még nincs hozzászólás