Félrecsúszott szavak
Hogy néha egy szót rosszul mondunk ki, vagy valami mást mondunk helyette, jól ismeri a pszichológia. Freud tulajdonított ennek először jelentőséget, úgy vélte, ilyenkor a tudatalatti beszél a tudatos helyett, ezért nevezik "freudi elszólásnak" az ilyen eseteket. De mi van akkor, ha a szánk olyan információt közöl "véletlenül", amiről nem is lehet tudomásunk, mert majd csak hetek múlva fog megtörténni?
Beszélgetünk valakivel, nyugodtak, ellazultak vagyunk, görögnek a múltbéli események, színes sztorik elevenednek meg előttünk, nevetgélünk. És akkor, egyszer csak egyikünk kimond valamit, amit súlyos csend követ, mintha megrepedt volna az idő és a tér, mintha átzuhantunk volna a jövőbe, ami kitárulkozik előttünk, és elárul egy titkot. És a következő pillanatban, amikor visszatalálunk a jelenbe, elképedünk, hogy ez meg mi volt. Hogy történhetett ez?
Karina története
„A sztori akkor kerek, ha elárulom, hogy ezzel a barátnőmmel vagy hat éve nem találkoztam, és amikor végre mesélni kezdtünk egymásnak, ő eljutott a házassága megromlásáig és a válásukig, mire én rávágtam, hogy sajnos én is elváltam. És itt fagyott meg a levegő. Mintha megszakadt volna a film, mintha egy pillanatra – se kép, se hang – lebénult volna minden. Mert dehogy váltam el, dehogy! Szerelmes voltam a férjembe, szépen éltünk, boldogok voltunk.
A szám elé kaptam a kezem, és azt mondtam: te jóságos ég, fogalmam sincs, hogy mondhattam ilyet. Aztán pedig magyarázkodni próbáltam, hogy nyilván csak nyelvbotlás volt. Pedig biztosan tudtam, hogy ezeket a szavakat valami titokzatos erő mondatta ki velem. Miért mondtam ezt? Hogy mondhattam? Megőrültem? És honnan az a fura érzés, ami a rémséges szavaimat kísérte, az a nyugodt, higgadt bizonyosság, az a meggyőződés? Hat héttel az eset után a férjem közölte, hogy szörnyen sajnálja, de beleszeretett valakibe. Elhagyott. Egy évre rá el is váltunk.”
Tér és idő
A spiritiszták úgy vélik, az időt csak mi képzeljük, vagyis csak a mi számunkra létezik egységesen és lineárisan. A modern csillagászat már bizonyítani tudja, hogy az idő vonala nem megbonthatatlan, a téridő vonala – a fogalom Einstein óta létezik – meg tud görbülni egy fekete lyuk közelében, vagyis ott az idő a hatalmas gravitáció hatására kimozdul a síkjából, és bármerre halad.
Itt nyert bizonyítást az is, hogy elméletileg át lehet csusszanni egy másik időtérbe, egy másik életbe, a múltba vagy a jövőbe. Szerencsére messze vagyunk egy fekete lyuktól, de ha ez igaz, márpedig bizonyított, akkor miért ne lehetne még millió módja az idősíkok közötti utazgatásnak? Akár úgy is, hogy az akaratunktól függetlenül történik?
Múltból a jövőbe
Az univerzumban minden egyszerre van jelen, hiszen a MINDENSÉG, ahogy a neve is jelzi, magában foglal mindent, a múltat és a jelent éppúgy, ahogyan a jövőt. Az ember viszont – hiszen csak az agya öt-hét százalékát használja, és az idők során elfojtotta az ösztöneit, a spirituális képességeit – a tudatos szintjén nem képes érzékelni ezt az egységet.
Az ember csak az idő lineáris voltát tudja megérteni, vagyis folyamatosan, lépésről lépésre halad a múltból a jövő felé. Ez teszi boldogtalanná, rettegővé, aggodalmassá, mert nem látja a teljes egységet, csak egy szeletkéjét, a jelent, amely abban a pillanatban talán félelmetes és szomorú, hiszen a szomorúság is benne foglaltatik a mindenségben.
Ha képesek lennénk elfogadni, hogy a jövőnk éppúgy jelen van ebben a pillanatban, ahogy a múltunk, nem kéne aggódnunk, félnünk többé. Egyes ezoterikus irányzatok szerint mi teremtjük meg a jövőnket, hiszen, mivel az univerzumban minden egyszerre jelen van, mi választjuk ki, milyen jövőt fogunk megélni. Csak hinni kell benne, és tenni a dolgunkat félelem, szorongás és aggódás nélkül.
Vitatkozik a másik jövő…
Ha ezt gondolatot elfogadjuk, egyfajta magyarázatot kapunk arra is, mi okozza ezeket a fura elszólásokat. Bizonyos tudatállapotban, ellazult, nyugodt hangulatban képesek vagyunk érzékelni az időtlenséget, és látni a még meg nem történt dolgokat. Végtére is a kártyajósok és látók is e szerint ’működnek’. Csak éppen a tudatos agyunkat úgy nevelték, hogy amit nem tudunk feketén-fehéren megmagyarázni, bizonyítani, az nincs, vagy csak a képzelet játéka. És bármit megmagyarázni is csak a tudatos agyunkkal tudunk. Az viszont nem szállhat vitába a spirituális lényünkkel.
Zita története
„Egy régi kolléganőmmel futottam össze, beültünk egy kávéra beszélgetni. Ki volt sírva a szeme, kérdeztem, mi történt. Azt mondta, hat napja meghalt a nagyija. Bólintottam, aztán megfogtam a kezét, és azt feleltem: az enyém is. És akkor hirtelen, mintha fejbe csaptak volna, kiabálni kezdtem, hogy nem, nem, nem, dehogy, az enyém él, 96 éves, de egészséges, Isten éltesse sokáig, aztán pedig zokogtam. Nem csak azért, mert halottnak nyilvánítottam a nagyimat, hanem mert ez az egész ügy iszonyú energiával söpört végig rajtam, ami ellen nem tudtam védekezni. Aztán két hónap múlva felhívtam ezt a barátnőmet, hogy most már igaz, tegnap tényleg meghalt a nagymamám.”
Még nincs hozzászólás