Felnőttben maradt gyerek
Néha olyan dolgok akadályozzák, hogy valódi felnőtté váljon a kamasz, amelyekről nem is tudunk. Gyakori, hogy a furán viselkedő gyerek nem egyszerűen kezelhetetlen kamasz, hanem Asperger-szindrómás, vagy a még harmincévesen is otthon lakó felnőtt férfi Pán Péter-szindrómában szenved.
Az Asperger-szindrómások többsége nem is tudja magáról, hogy az, a környezete, a szülei pedig semmiképpen sem. Ez a szindróma valójában az autizmus nem túl súlyos megjelenése. A benne szenvedők nagy százaléka képes felismerni, hogy miben tér el a többi embertől, és ezt tanulással, viselkedéssel kompenzálja.
A rossz nyelvek – és a szakirodalom – szerint Einstein, Lewis Carroll és Newton is ebben a betegségben szenvedett. Az ilyen szindrómában szenvedők kiemelkedő tehetségűek lehetnek, de a szociális viselkedésükben zavar mutatkozhat.
Rendszerint irtózik minden változástól, érdekődése kevés dologra összpontosul, azokkal viszont képes nagyon intenzíven fogalkozni. Persze, ezek a dolgok mind jellemzőek egy kamaszra is, ám ha több mindent figyelünk meg a csemeténken a leírtakból, és ez idővel sem múlik, gyanakodhatunk rá, hogy magzatunk Asperger-szindrómás.
Azt is hihetnénk, hogy gyermekünknél csak elhúzódik a kamaszkor, mikor a harmincas évei közeledtével még mindig a szülői házban él, nincs barátnője, és imád videojátékokkal játszani. De az is lehet, hogy nem volt képes valóban felnőni, és Pán Péter-szindrómában szenved.
Ez a jelenség a személyiségfejlődés megrekedését takarja, mikor valamilyen okból – jellemzően a férfiak – nem képesek felelősséget vállalni és átlépni a felnőttek világába. A szakemberek arra figyelmeztetnek, hogy az ilyen típusú emberek nagyon szerethetőek a környezetük számára, mert szórakoztatóak, bohémek, nyitottak a világ dolgaira. Ugyanakkor a felelősségvállalástól való félelem alkalmatlanná teszi őket felnőtt párkapcsolatra.
Humbelina Robles Ortega, a Granadai Egyetem professzora szerint az érzelmi zavarokat csak még inkább fokozhatja a szülők túlzott aggódása, mivel azoknál a fiataloknál, akiket túlságosan véd a családjuk, nem alakulnak ki az alapvető készségek, melyek ahhoz szükségesek, hogy szembenézzenek a való élettel.
A professzor szerint ezek az emberek félnek a magánytól, ezért körülveszik magukat olyanokkal, akik megfelelnek az igényeiknek. Nem fogadnak el semmilyen kritikát, lehetőleg mindig fiatalabb partnert keresnek, így egy időre elkerülhetik a „problematikus” felelősséggel járó lépéseket a kapcsolatban. Úgy öltözködnek negyvenévesen is, mint a tinédzserek, úgy beszélnek, munkavégzésük pedig inkább csak a – néha igen hasznos – ötletelésre, innovációra szorítkozik.
Még nincs hozzászólás