Fájt. Elmúlt?
Úgy volt, hogy Annával utazunk el Marokkóba, hónapokkal korábban megvettük a repülőjegyet, de Anna teste mostanra a föld alatt volt, és én nem értettem, mit keresek mégis Tangerben, miért jöttem el egyedül, nélküle, miben reménykedem ezeken az idegen utcákon – nem volt ott semmi keresnivalóm.
A könyvesboltba, a Librairie des Colonnes-ba is csak a viharos szél elől menekültem be, amelyről a fiatal, francia nő most azt mondta, itt az a természetellenes, ha nem fúj, olyankor úgy érzi az ember, mintha megsüketült volna, és mindenki szinte zavarodottá válik.
Álltam egy polc előtt a könyvesboltban, mintha a könyvek gerincét nézném, és ha a francia nő megkér, bizonyára félrehúzódom, de ő átnyúlt rajtam, majd véletlenül állon vert a könyökével, ahogy leemelt egy regényt.
Alig éreztem, de valami így is kirobbant belőlem olyan fájdalmas üvöltéssel, hogy döbbent csend lett a boltban.
Most mégis ott ültem ezzel a nővel egy teázóban, és hallgattam, amint arról beszél, hogy egyszer, még Párizsban eltörte a lábát, mankóval járt-kelt, és meghökkent, hogy mennyi sorstársat lát maga körül, bicegő embereket, akikre korábban soha nem figyelt fel.
Mindig csak egy szűk szeletet látunk a világból, folytatta, most például azokat szúrja ki azonnal, akik átélték a poklot, mint ő. Meg mint én.
Megütközve néztem rá, de ő folytatta rendületlenül, megnyugtatott, hogy már higgadtan tud beszélni a múltról, Pierre-ről, akivel csak laza kapcsolatot akart, mégsem védekezett, mert a nőgyógyásza azt mondta, szinte semmi esélye annak, hogy teherbe essen, erre fel…
Hogy miért költözött össze Pierre-rel, maga sem tudja, elkényeztetett mamlasznak tartotta, de hát mégiscsak a kislánya, Lucie apja volt. Amikor a kislány egyéves korában beteg lett, megkérte Pierre-t, hogy váltsa le egy kicsit, hadd aludjon pár órát.
Pierre végzetes dolgot művelt: kiemelte a kiságyból Lucie-t, és maga mellé vette az ágyba. Később arra ébredt, hogy valami nyomja a hasát, valamin rajta fekszik. És az a valami többé nem mozdul.
Én nem akartam beszélni Annáról, aztán mégis elmondtam. Ő volt a hibás, nem a kamionsofőr. Talán egyszerű figyelmetlenség. Néha ennyi is elég. A teste meghalt, de úgy érzem, valamiképp még minden pillanatban ott van velem.
A francia nő bólogatott, hogy ismeri ezt az érzést. A halottak nehezen eresztik el az embert. Nem engedik az élethez az élőket. De majd meglátom, eljön a pillanat, amikor már nem azért lesz lelkifurdalásom, mert Annával ellentétben én még élek, hanem mert olyan hamar vigaszt találtam valaki más mellett.
Felpattantam, és a legszívesebben pofon ütöttem volna. De csak némán kijöttem a kávézóból. Vakon, süketen mentem az utcákon, előre, bármerre.
Most először tudtam igazán sírni Anna halála óta. Dőltek a könnyeim, hangosan bőgtem, és észre sem vettem, hogy közben elállt a szél.
Még nincs hozzászólás