Fájt. Elmúlt?
Ha valami fájt, anyához szaladt. Tomikám, mondta anya, aztán körülfolyta, beborította magával, már nem fért hozzá a fájdalom. Beszélt is, olyasmit, hogy ugyan már, katonadolog, már nem is fáj, meg hogy elmúlik, ne félj, emlékezni sem fogsz rá.
Nem számított, miket mond. Csak a lénye, ahogy ráborult, mint a dióra a héja.
Megtanulta, hogy a fájdalom igenis létezik. Nem igaz, amit anya mondott, hogy ugyan már. De apa azt mondta, egy férfi nem roppan össze, fel se szisszen, egy férfi teszi a dolgát, nem foglalkozik a fájdalommal.
Apa beteg lett. Nem mondták ki, de benne volt a levegőben, sejthető volt, hogy meg fog halni. Anya sírt. Apa fel se szisszent. Nem beszéltek halálról. Anya nem mert, apa nem foglalkozott a fájdalommal.
Anya azt kérdezgette, hogy lehet, hogy apád nem érti, nem érzi, hogy odaveszett minden. Apa úgy halt meg, hogy észre se lehetett venni. Este lefeküdt, reggel nem kelt fel. Az esküvőre már nem mehetett, mert akkor már négy hónapja meg volt halva.
Anya fekete ruhában ment az esküvőre. A fehér menyasszony az öröm és a remény. A fekete anya a bánat és a csend.
A fehér menyasszony átölelte a fekete anyát, sokáig ölelte, és a fülébe súgta, hogy elmúlik, ne félj. Anya bólintott, de látszott, hogy nem érti, honnan veszi ezt a bolond kis menye. Hogy múlhatna el, mitől múlna el.
Apa meg se rezdült, amikor elvitték. Ezt sokszor felemlegették, még két év után is. Mintha vasból volna, olyan egyenesen feküdt, amikor felemelték az ágyról. Mintha szobor volna. Sejthető volt, hogy apa jól megtanulta ezt, nem csak úgy mondta, hogy egy férfi nem roppan össze, ő tényleg tudta.
Anya meg, mintha egy csontja se volna, rogyadozott, csukladozott, tekergett a földön. Tamás egyszer úgy érezte, olyan sokszor elmondták már, hogy apa merev volt, anya meg csukladozott, hogy akár nevetni is lehetne ezen.
És nevetett, ordítva, rettenetesen. Kicsit anya is nevetett ekkor. Úgy két hét múlva meg lefeküdt, ahogy szokott, és reggel nem ébredt fel ő sem.
Ment volna anyjához, hogy ráboruljon, mint dióra a héja, de anya inkább önmagába borult addigra, megközelíthetetlenül.
A feleség magához vonta, vigasztalta Tamást minden este, aztán egy nap fogta a kisfiút, hogy elmennek, elég volt, nem élhet ennyi fájdalommal, nem bír. Tamás kérte, maradjanak, elmúlik, meglátja. De messze mentek, másik földrészre, másik égtájra, ahol nap süt.
Mennyi hely van egy emberben a fájdalomnak, ezt kérdezte egy nőtől, aki a kezét fogta a borozóban, és aki csillogtatta rá a szemét, és olyanokat mondott, hogy elmúlik, ne félj, emlékezni se fogsz rá. És Tamás azt gondolta erre, milyen borzalom történhetne még - ha engedné - ami ezeket mind feledteti.
Még nincs hozzászólás