Ez jó mulatság, női munka volt!
7-1. Brazil futballdrukkerek milliói rezzenek össze az eredmény hallatán, két éve a vb-elődöntőben ilyen arányú verést kaptak a németektől aranylábú fiaik. Mi a legendás londoni 6-3 visszavágóján éltünk meg hasonló eredményt, szerencsére pozitív előjellel, most pedig a riói nyári olimpia női-férfi versenyfutása kapcsán idézhetjük meg a számsort.
Igen, 7-1. A nyolc aranyat ilyen megoszlásban szerezték meg a gyengébb (?) nem magyar képviselői. Hosszú Katinka, Kozák Danuta, Szabó Gabriella, Csipes Tamara, Fazekas-Zur Krisztina, Szász Emese az aranytermés egyik – Szilágyi Áron pedig egyedüli férfiként annak másik oldalán.
Előfordult már, hogy hölgyeink az aranyérmek számában lepipálták az urakat (2004, Athén: 5-3), de ilyen jellegű „női erő”-re még nem volt példa, sőt, arra sem, hogy magyar női sportolók hét aranyérmet szerezzenek egyetlen olimpián. A sikerek mögött persze nemcsak az egyén áll, de komoly szakmai és családi segítség is, hogy ne menjünk messzire, a triplázó Danuta és Katinka felkészülését is egyaránt edző-férje irányítja.
Szerencsére a riói olimpiáig vezető erőltetett menetben sem feledkeztek meg a lányok arról, hogy igazi nők maradjanak, a körmök nemzeti színűre festése vagy a szolid smink ugyanúgy része volt az olimpiai felkészülésnek, mint a rajtot megelőző fokozott izgalom.
A sportolók sikeres nőkként sem tudnak kibújni bőrükből, a kajak párossal (is) a csúcsra érő Szabó–Kozák duó első dolga például a közös vásárlás volt idehaza…
Rióban (a sok nagyszerű sportesemény között) nem kavart akkora hullámokat Caster Semenya győzelme, mint annak idején a 2009-es berlini atlétikai világbajnokságon. Akkor a dél-afrikai futónő férfias külseje és az átlagtól eltérő nemi szervei miatt alakult ki komoly vita, amely megtörte az addig töretlenül fejlődő karriert. Londonban ugyan ezüstérmes lett Semenya az olimpián, utána viszont a nemi identitását feszegető jogi procedúrák miatt évekig szinte nem is versenyzett.
A hasonló cipőben járó indiai sprinter, Dutee Chand 2015-ben pert nyert a Nemzetközi Atlétikai Szövetség ellen, így újrakezdődött a vita arról, hogy a megnövekedett tesztoszteronszinttel versenyző női atléták vajon jogosulatlan előnyhöz jutnak-e. Amíg ebben a kérdésben (újabb) hivatalos állásfoglalás nem születik, Semenyáék ismét lehetőséget kaptak, és Rióban éltek is vele. Igen, így, többes számban, mert időközben követői is akadtak a dél-afrikai futónak: a Burundiból érkezett Francine Niyonsaba és a kenyai Margaret Wambui is meglehetősen férfias mozgással szerzett érmet az olimpián.
Semenya idén 400-on is remekül futott, és csak pár nappal az olimpia előtt jelentette be, hogy azon a távon végül nem indul. Még szerencse - mondhatjuk utólag -, hiszen így az egykörös verseny az egyaránt elbűvölő Allyson Felix és Shaunae Miller emlékezetes mellbedobós jelenetével zárult.
Jó ezt tudni és érezni, mert a profi sport mára szinte teljesen kiölte a nőt a sportoló mögül. A hölgyek is ugyanolyan keményen ütnek a küzdősportokban, hasonló határozottsággal és intenzitással edzenek (lásd Hosszú Katinka Iron Lady-s videói), mint férfi társaik.
Kész szerencse, hogy maradtak azért olyan szegmensei (ritmikus gimnasztika, szinkronúszás) a sportnak, ahol az elegancia, a kecsesség többet ér a nyers erőnél, és örömteli, hogy a női tornászok gyakorlataiban is visszatérőben van – az akrobatika rovására – a nőiesség.
Mert nem feltétlenül attól lesz jó és látványos a nők sportja, ha megpróbálnak ugyanolyanok lenni (lásd keretes írásunkat), mint a férfiak, hanem ha saját közegük egyediségét felhasználva mutatják meg az erősségeiket.
Az viszont örvendetes tény, hogy az olimpiák „mennyiségi egyenjogúsítása” jó úton halad, Rióban már a részt vevő sportolók 45%-a (ez új rekord) a hölgyek közül került ki, és London után egyetlen olyan sportág sem maradt, ahol a lányok nem szerepelhetnek olimpián.
A magyar csapat Brazíliában már túl is lépett az emancipáció egy bizonyos fokán, riói szereplésünket a totális nőuralom jellemezte. Uraim, itt a kihívás, tessék felvenni a kesztyűt! Tokió már vár…
Még nincs hozzászólás