Évnyitó Oroszhonban
Még egy tanévnyitón is az lehet az ember érzése, hogy az oroszok egy kicsit késnek. Mármint történelmileg. A Moszkva-parton persze egyáltalán nem így gondolják. Pedig errefelé még a tanköteles kor is egy évvel később kezdődik. De az évnyitó ünnepségek legalább a régi szép időket idézhették a jelenlévő szülőkben.
Jevgenyija Ivanovna Ribakova igazgatónő büszkén tekintett végig a leendő munkásosztály harcias seregszemléjén. A kevéssé patinás elnevezésű, 1582-es számú moszkvai iskola több száz diákja már jóval korábban fölvette „harci alakzatát”. Megkezdődhetett a hagyományőrző szezonnyitó csata.
Az első osztályban kinevelkedett csapatok tengerész egyenruhában sorakoztak föl, hogy visszaszerezzék az iskola ellenséges kalózok által elrabolt rézharangját. Furfangos hadvezetésük ezúttal sem vallott kudarcot. Kacifántos koreográfiával becserkészték, és visszavették. A háládatos harang szava jelezte az új tanév kezdetét.
Maga a fiatal igazgatónő is büszke mosollyal fogadta a diáksereg bemutatóját. Igaz, már a Szovjetunió fölbomlása után szerezte pedagógus diplomáját, ám mélyen a fejébe vésték, hogy a történelmi gyökerekhez jobb ragaszkodni.
„Szeretnénk, ha a diákjaink egyéniséggé nőnék ki magukat, miközben közösségi élményekkel gyarapodnak. Ez pedig már a legelső órán el kell, hogy kezdődjék” – mondta frissen festett, nagyra kontyított szőke frizurája alighanem szintén legelső órájában. Minden kezdet nehéz.
Akadnak országok, ahol a nebulók kevésbé lelkesen ülnének vissza a padokba. Itt ünneplőbe vágva, egyenes sorokban masíroznak tanulmányi sikereik színterére. Minden megy, mint az évtizedek óta begyakorolt karikacsapás. Vagy sarló- és kalapácssuhintás. Az idén sem történt másként.
A „tudás napján” (itt így ékesítik a tanévnyitó dátumát, de hisz ki ne tudná egy helyi hatalmastól: a tudás hatalom!) Oroszország-szerte 15 millió gyermek dermedt bele a hasonló történelmi játékba. Várniuk kellett, míg a „tanerő” megjelent a tettek mezején, elhangoztak az obligát beszédek. A kisdedek ásítoztak. Egyenruhában.
A lányok a megszokott óriási, kötelező fehér masnijukat birizgálták. Többen szunyókáltak, miközben az igazgatójuk a vadonatúj tanév új diadalmenetére szólított. Neki legföljebb még mindig amiatt lehetett vizsgadrukkja, hogy tán ő sem kapna jelest a központból elrendelt régi-új követelmények érettségi tételeiből.
Jevgenyija asszony is tudhatja: Oroszországban már a múlt sem a régi. Állandóan reformtanterveket készítenek. Mi legyen a sokat vitatott (nagyon közel)múlttal? Szabad-e dicsőíteni a hetven évig hősként ajnározott forradalmárokat?
Merjünk-e szobrokhoz nyúlni, utcaneveket a mához igazítani? Vagy az is a történelmünk része? Persze, az izgatott igazgatónő is a régi szlogen rajongó híve: változást a változatlanságban. Biflázhatta eleget, hogy a történelem az élet tanítómestere. És otthon titkon egykor azt is megtanulhatta: a fölmenők élete olykor mégiscsak tanítómestere lehetne a bekötött könyvek igazságának. Kettős nevelés? Ugyan!
De most, a nagy nap kapcsán szó se essék ünneprontásról. Elvégre elég itt körülnézni: mintha külsőségekben sem változott volna semmi. Közvélemény-kutatások szerint a szülők jelentős része kevesli a fegyelmezést, hiányolja a hazafias szellem sulykolását. A kötelező nyári katonai gyakorlatokat, a jellemformáló voszpitanyijét. „Bezzeg a mi időnkben!” Vagy mindjárt megint ott tartunk?
De nincs idő nosztalgiázni. Az iskolaudvaron fényképező szülők tán észre sem vették, hogy Borisz fiuk egész idő alatt a nyáridőben tovább keblesedett, persze most is kötelező térdzoknit viselő Mására kacsintgat. Alig várja a ceremónia végét. A kisebb, csenevész gyerekek elcsigázottan lesik a tantermek felé vezető kiutat. Na végre! Végre becsöngettek.
Még nincs hozzászólás