Érzed-e még, amit érzek?
Az ünnepek csendje lehetőséget ad arra, hogy meghalljuk a kedvesünk szavát még akkor is, ha ki sem mondja őket. Két ember, aki együtt rohan át az életen, karácsony idején hirtelen megáll, és egymásra néz. De vajon mit lát?
A tündérmesékben szerelmet, szeretetet, örömöt. Az életben azonban ezek a csendek sokszor zavarbaejtőek, kiábrándultak, hidegek. Mit is szerettem benne? Miért is élem épp vele az életemet? Hiszen nem is ismer, nem is ismerem. Szeret még engem egyáltalán? És én szeretem-e még őt? Eltávolított vagy összehozott minket a sok közös gond, feladat, megfelelni akarás? Egyáltalán, közösek-e még a gondjaink? Vannak-e még közös céljaink?
Érteni a dühöt
Nem létezik kapcsolat konfliktusok, problémák nélkül. A nagykönyvben az áll, mindent meg kell beszélni, és akkor megoldódnak a konfliktusok. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Mert rettenetesen nehéz két embernek higgadtan megbeszélni egy olyan problémát, ami épp azért alakult ki, mert idegességet, félelmet, sértettséget szül. Pláne nem egyszerű, ha az egyik fél nem is szeret beszélni. Ha nem kibeszélni, hanem inkább lenyelni akarja a fájdalmat okozó szavakat.
A férfiakra inkább jellemző, hogy nem beszélnek olyasmiről, amiből vita, veszekedés lehet, mert a konfliktus megbénítja őket. A nők viszont átadják a teret az érzelmeiknek, és sírva, kiabálva öntik ki magukból, ami fáj, vagy pont nem azt. És az ilyen kitárulkozásra nem is nagyon lehet okosan, higgadtan válaszolni.
Érteni a könnyeket
Kati és Tamás harmadik éve éltek együtt, amikor tetőzött ez a probléma. A gond hétköznapi: Tamás édesanyja lakásában éltek, közös háztartásban a mamával. Irén, a mama – csupa jóindulatból – igyekezett tanácsaival segíteni Katit a háziasszonyi teendőkben, Kati viszont úgy érezte, kritizálják és bántják. De nem Irénnek számolt be az érzéseiről, hanem Tamásnak. És nem beszámolt, hanem sírt, kiabált, hisztizett, fenyegetőzött, hogy elmegy, mert ő ezt nem bírja.
Ezt mondta: – Nem tudom elviselni az anyádat, beleszól, hogy mennyi liszt kell a rántásba, és megmutatja, hogy kell rendesen elmosni a krumplinyomót! Mintha én semmihez nem értenék! Ha ez így megy tovább, én elmegyek! Tamás bólintott, aztán ment az anyjához, hogy helyretegye a dolgokat, és ezt mondta: – Anya, kérlek, ne bántsd Katit, jó az a spenót úgy is, ahogy ő csinálja.
Erre a mama sírva fakadt, hogy hiszen ő csak jót akart, tanítgatni az egyetlen fia feleségét, hogy Tamásnak jó legyen az a spenót. Tamás ott állt két nő között, akiket a világon a legjobban szeretett, megbénulva a sok haragos és fájó könnytől, kiabálástól, és a gyomra azt súgta, ha még egyszer spenótot kell ennie, akárki főzte is, abba beledöglik.
Érteni a rejtett nyelvet
Van-e megoldás ilyesmire? Persze hogy van. Egy higgadt beszélgetés hármasban, ahol senki nem emeli fel a hangját, ahol senki nem próbálja a másikat érzelmileg zsarolni, például a könnyeivel. Csak társalogni, a belátás, a megértés szándékával. Létezik ilyen? Létezhet, de nem könnyű.
Ott így hangozna a spenót ürügyén kerekedett vita. Tamás nem menne külön az anyjához, hanem összehívná élete két asszonyát, és közölné, hogy mindkettejük spenótja isteni, és nagyon szereti őket. Erre Irén, kicsit elpirulva közölné, hogy valójában nem a spenót a lényeg, hanem csak az fáj, hogy úgy érzi, Kati elveszi tőle az egyetlen fiát.
Kati mély empátiával, hiszen nő, hirtelen átérezné Irén fájdalmát, és azt mondaná, megérti és elfogadja, hogy Tamás az anyját is szereti, és nem akar kettejük közé állni. Esetleg még azt is felajánlaná, hogy főzze ezentúl Irén a spenótot, és a többi főzeléket is, a krumplipüréről nem is beszélve, és idővel majd ő is megtanulja, hogyan kell olyan mennyeien berántani a főzelékeket.
És ekkor mosoly olvadna szét a három arcon, és jöhetne a folytatás a tündérmesékből…
Ha az empatikus és türelmes beszélgetés nem megoldható, a problémák sosem halnak meg, sőt, egyre csak nőnek és sokasodnak, álruhába bújva, míg meg nem ölik a kapcsolatot.
Érteni a csendből
Tavaly, karácsony előtt pár héttel Erzsi egy boldog kapcsolatot kezdett siratni, amit senki sem értett, hisz addig minden rendben volt. De Iván megváltozott. – Az ősz úgy telt el, hogy Iván szinte rám sem nézett – mondja Erzsi. – Alig szólt, nem mosolygott, nem viccelődött, mint régen, hozzám sem ért. Csak a tévét bámulta éjszakákig. Megrémültem, hogy megunt, már nem érdeklem.
Hat éve vagyunk házasok, és én azt hittem, a miénk a világ legnagyobb szerelme. Hogy lehet, hogy egyszerre átnéz rajtam? Bevetettem mindent, új frizura, szexi fehérneműk, okosító könyvek, veszekedtem, sírtam, kérleltem, faggattam, mi a baj, miért nem szeret már.
De ő minden közeledést elhárított, és csak annyit mondott, ugyanúgy szeret, mint régen. Végső elkeseredésemben elmentem Iván nővéréhez, és elmondtam mindent. Türelmesen végighallgatott, aztán elmesélte, hogy Iván kicsinek is ilyen volt. Ha valami bántotta, épített magának egy másik világot, ahová elmenekülhetett. Régen a számítógépes játékokba meg a legóba ’emigrált’, most meg a tévéműsorokba. Biztos vagyok benne, hogy történt vele valami, ami titokban nagyon bántja, mondta ki Noémi.
Néhány napra rá ki is derült, mi a gond. Iván hónapok óta úgy ment el reggelente dolgozni, hogy nem is volt munkahelye. Kirúgták, és nem akarta elmondani. A tartalék pénzéből adta haza a fizetését, és közben igyekezett állást keresni. Amikor a pénze elfogyott, végre bevallotta, mi a baj. Fellélegeztem, hogy mégsem engem utál. És nagyon szégyelltem is magam. Miközben ő ilyen mélységekben vergődött, én csak a saját sebeimmel tudtam foglalkozni. De miért titkolózott?
Egy jó kapcsolat alapja az őszinteség. Ezzel mindkét fél egyetért, amikor összekötik az életüket. De vajon tartható-e ez a fogadalom, amikor egy férfi úgy érzi, egész lénye szenvedett csorbát? A férfiassága? Az alkalmassága, az ereje? Néha hallgatunk, mert úgy érezzük, nagyobb a veszteség, mint ami elmondható. És mert remélünk, hogy helyreáll a rend, még mielőtt vallani kell, és titok maradhat, ami annyira szégyenletes a számunkra. Az ilyen titkolózást meg kell bocsátani.
Érteni a vágyait
– Ötvenéves voltam, amikor elváltam a férjemtől – meséli a ma már 68 éves Szabina. – Úgy éreztem, az életem már csak nyomorúság és magány lesz, de nem így történt. Megismertem Zolit, aki elhozta az igaz szerelmet az életembe. A kapcsolatunkban csak egy furcsaság volt, hogy Zoli tizennégy évvel fiatalabb nálam.
A kisváros, ahol élünk, megvető szemekkel figyelt minket. A családom gyakorlatilag kitagadott. Kértem őt, hagyjon el, mihez kezd majd egy öregasszonnyal, mondjuk húsz év múlva, de ő ragaszkodott hozzám. Nem volt semmim, sem pénzem, sem jó állásom, ő mégis engem akart. Megkérte a kezem, és én igent mondtam.
Közben eltelt az a majdnem húsz év. Zoli jóképű, erős férfivá érett, én pedig nagyon beteg lettem. Egy autoimmun betegség miatt egészen elgyengültek az ízületeim, fáj minden lépés, alig tudok felkelni, fogni… Mindent Zoli csinál helyettem. Főz, vásárol, takarít, mosdat, szeret.
Csakhogy a fülembe jutott, hogy megcsal. Egy negyvenes, csinos presszósnőt kerülget, és többen látták, ahogy felmegy vagy lejön a lakásából. Teljesen összetörtem. Hazudik nekem, átver, megaláz! Öreg lettem és beteg, erre ő ezt teszi velem! Még elhagyni sincs erőm. Meg akartam halni. Egy nap üvöltözni kezdtem, hogy tudom, mit művel a hátam mögött. Nem tagadta. Csak magához szorított, hogy ne sírjak, mert ő csakis engem szeret.
Ennyi. Aztán nekiállt mosogatni. Amint ott állt a széles hátával, a magas termetével, elnézegettem, micsoda erő dúl benne. És hirtelen összeszorult a szívem. Hát persze hogy szüksége van a testi szerelemre. És én nem adhatom meg neki. Hogy vádolhattam ezért? Hiszen nem hagy el most sem, engem szeret, hozzám siet haza, hogy ápoljon. Milyen jogon követelném, hogy azt a kis örömöt is dobja el, amit a szex jelent? Alig bírtam elállítani a könnyeimet, amint átéreztem, ő mit érezhet. Magamhoz öleltem, és megköszöntem, hogy mindennek ellenére most is mellettem van.
Értelek és érezlek…
Buda Béla pszichológus Empátia című könyvében így ír: Az empátia beleérző képességet jelent. Hogy ki mennyire hajlik arra, hogy együtt érző legyen, a személyiségtől is függ: vannak jó és kevésbé jó empátiás készségű emberek, de ez a képesség is fejleszthető. Ugyanakkor függ a személy pillanatnyi állapotától is.
Hiszen ha valaki fáradt, fáj valamije, vagy súlyos gondok nyomasztják, akkor valószínűleg a beleélő képessége is csökken. Tulajdonképpen minden olyan dolog, ami a személy figyelmét a saját énjére irányítja, csökkenti az empátia mértékét. Az empátia hiányának az énkép védelmében is szerepe lehet: hiszen minél empatikusabbak vagyunk, annál inkább észrevesszük a másik fél ránk vonatkozó negatív gondolatait, érzéseit, ami megrendítheti az önmagunkról általunk kialakított pozitív képet.
Még nincs hozzászólás