Érintések
Egy régi emlék jut eszembe. Amikor az iskolával csoportos mozilátogatáson vettünk részt, és a jó szerencsém úgy hozta, hogy Zsófi mellé ülhettem, akibe még a felső tagozatos fiúk is szerelmesek voltak, nem csak az osztálybéliek.
Az Egri csillagokat néztük meg, és mikor a könyökünk összeért, az varázslatosan szép pillanat volt. Zsófi nem húzta el az övét, hagyta, hogy ez a találkozás minden figyelmemet elvonja. Jumurdzsák még boldogan viselte nyakában az amulettjét, amikor a térdünk is összeért, majd következett a kezünk, és innentől már Vicuska és Gergő története csak a későbbi, sokadik megtekintés után vált ismertté számomra.
No, de ha már az érintéseknél járunk, megtisztelő volt az is, amikor Kutyi bácsi, a szomszéd, férfiasan kezet fogott velem, pedig még csak hatodikos lehettem, alaposan megropogtatva az ujjaimat, hogy utána sietve vegyem számba: megvannak-e még? Ha Kutyi bácsi hollandus, valószínűleg megúsztam volna egy fejbiccentéssel, ami szimpatikusabb lett volna az ujjaimnak, de kiegyezhettünk volna egy udvarias meghajlásban is, japán szokás szerint. Konicsiva! Arról nem is beszélve, mekkora sértés távoli barátainknál nyilvánosan megérinteni egymást.
Finnországban meg azért igyekeztem minél mélyebbre eltüntetni a kezemet a kabátom zsebében, mert ha egyszer valakinek odaadtam egy baráti üdvözlésre, többé nem kaptam vissza. Tartotta, tartogatta a tenyerében, egészen jól felmelegedett már a zimankós télben, és hiába próbáltam gyengéden jelezni, hogy használnám eredeti rendeltetése szerint. Kedves ismerősöm szigorúan ragaszkodott hozzá, és csak miután a teljes rokonsága hogyléte felől tájékozódtam, engedte el.
Ennél már csak Iván barátom volt rosszabb, aki, miután megragadta a kezemet, gyorsan magához is húzott, ölelgetett jobbról-balról, majd jöttek a hátbaveregetések, mivel náluk a szamovárból elfogyasztott tea (később vodka) mellé ez is járt.
Puszik tekintetében viszont imádtam a franciákat. Különösen édesanyám volt kolléganőjének Franciaországban született lányát. Ők ugyanis háromig meg sem állnak, de közeli ismerősöknél a négy is üzembiztosan működik. Mivel Lucie igazán vonzó volt, igyekeztem napjában többször is üdvözölni. Sőt, ha jól emlékszem, fel is ajánlottam neki, hogy a napi többszöri négy puszit kiválthatnánk egy csókkal. Nem jártam sikerrel.
Aztán kamaszként csodálkozva álltam a levegőbe adott puszik előtt, nem értve, hogy ha én rányomok egy cuppanóst valamelyik lány arcára, miért nem cuppan rajtam is egy, kettő vagy esetleg három, mint a franciáknál. Később már értettem. A rúzs lehetett az oka, amiből jutott nekem is a nagynéném által, aki a rúzskészletének egyik felét valakinek az arcán, másik felét a cigarettákon és a poharak szélén hagyta.
Apró érintések ezek, mégis szükségesek a mindennapjainkhoz. Amikor a testünkkel jelzünk, érintésekkel adjuk tudtára valakinek, hogy kedves a számunkra, örömmel találkozunk vele, jólesik megérinteni őt. És ha mindezek mellé jut még néhány simogató szó is, ami a lelkünket érinti meg, akkor az olyan, mint mikor egyszerre élvezhetjük a napsugarak fényét és melegét.
Még nincs hozzászólás