Endrei Judit: A kor önmagában nem tiszteletre méltó, nekünk kell lépést tartani a világgal
Habár már két évtizede annak, hogy otthagyta a televíziózást, az emberek szemében egy kicsit mégis az maradt, aki volt: "mindenki Juditkája", eleven emléke egy olyan korszaknak, amikor egy csatornát nézett az egész ország, és a bemondókért odavoltak a nézők.
– A Facebook-oldalad alapján ki merem jelenteni, hogy imádsz utazni. Most éppen Hollandiából érkeztél haza.
– Igen, de ennek az útnak konkrét, családi apropója volt: Laura lányom diplomaosztója.
– Mindenki gyűjt valamit, amikor utazik. Van, aki múzeumokat, van, aki tengereket, van, aki kilométereket vagy jó ismerősöket, kavicsokat… Hát te?
– Én mindent gyűjtök! Felkészülős utazó vagyok, nem fordulhat elő, hogy ne olvassak el minden fontos tudnivalót előre arról a helyről, ahova majd megyek. Térképeket is tanulmányozok, sokszor a helyszínen már tudom előre, hol, melyik sarkon kell befordulni, anélkül hogy megnézném. Most már csak a húgommal utazom, korábban a gyerekek is jöttek velünk.
– Volt, hogy valaki azt írta egy kommentben, hogy „persze, neked könnyű, utazhatsz”.
– Igen. Bizonyos szempontból igaza van. Azt azért hozzátenném, hogy egy régi autóval járok, sosem voltak márkás ruháim, nem cigarettázom, nem iszom – én utazásra költök. Mert fontosnak tartom, hogy az ember kirobbantsa magát a négy fal közül, akkor is, ha már nem fiatal.
És nem az a lényeg, hogy Párizsba megy, vagy egy szomszédos városba, hanem a menés, a nyitottnak maradás számít. Nekem az utazás ott kezdődik, hogy felhúzom az ócska kis sportcipőmet, és lemegyek a Duna-partra, vagy be a hegyek közé. Kimozdulok.
Mindenkinek tudom ajánlani. Mert ilyenkor nem magára figyel az ember, nem a gondján-baján rágódik, hanem a külvilágra koncentrál. Engem a természet tölt fel, mást a színház, a koncert, a baráti társaság.
A Korhatártalanul mozgalommal, amelyet mi indítottunk el Erika húgommal, azt a gondolatot próbálom eljuttatni az emberekhez, hogy attól, mert elmúlt az életünk kétharmada, még lehet, sőt kell is új dolgokat tanulni, új emberekkel ismerkedni, új dolgokat látni.
– Nyitottak erre a fajta gondolkodásra Magyarországon – és nem csak a városokban – az emberek?
– Igen! Sok pozitív visszajelzést kapok. Nem tudományos előadást tartok az idősödésről, a saját tapasztalataimról beszélek, meg arról, amit szakemberektől összegyűjtöttem a témában, így hiteles tudok lenni a szemükben.
Nyílván azt, aki mély depresszióban ül otthon, azt nem tudom kirángatni, de sokan igenis rávehetők, hogy próbáljanak aktívabban, egészségesebben, kíváncsibban élni, annak ellenére, hogy már nem fiatalok.
A Korhatártalanul programmal jövök-megyek az országban, nem azon siránkozunk, hogy az időseket partvonalra kényszerítik, hanem arról beszélgetünk, mit lehet tenni, hogy a fiatalok ne csak azért tisztelhessenek bennünket, mert világra hoztuk őket.
A kor önmagában nem tiszteletre méltó, nekünk kell tanulni, lépést tartani a világgal, hogy respektáljanak minket.
– Úgy tudom, nyáron Szentpéterváron jártál. Tudsz még oroszul?
– Igen, rendszeresen nézek orosz adókat, és olvasok. Volt kint egy kis baráti társaság körülöttem, elvittem őket a Puskin lakásmúzeumba. Kiderült, hogy nem beszél mindenki angolul, magyar nyelvű idegenvezetés meg nem volt, úgyhogy én fordítottam nekik egy órán át oroszról, jól ment. Nagyon szeretem az orosz nyelvet, kultúrát.
– Soha nem tanítottál?
– Nem is akartam. A főiskola előtt idegenvezető voltam, vittem csoportokat az akkori Szovjetunióba, Csehszlovákiába, Lengyelországba.
– Ha nem szippant be a televíziózás, akkor ez lett volna az utad?
– Volt még egy másik lehetőség is. Nagyon jó tanuló voltam mindig, a főiskolán is, és szó volt róla, hogy az orosz tanszéken bent maradhatnék. De akkor már volt a tévé.
– Meglepted a családot?
– Nagyon. Egy alföldi faluból származom. És abban a kicsi faluban én egy gyámoltalan, pirulós, duci kislány voltam. A saját közegemben, a gimnáziumban vezéregyéniségnek számítottam, de amint ki kellett lépni onnan, megrémültem.
– Mégis kiválasztottak bemondónőnek.
– Igen, Fischer tanár urat kellett volna megkérdezni, aki a szegedi lányok közül engem választott, mit látott bennem voltaképp. Megjelentem a válogatáson: hátrafogott hajú, festetlen arcú, zavarban lévő kislány, a beszédem lassú volt, a hangom magasabb…
– Tipped sincsen?
– Értelmes, olvasott, fiatal nő voltam, ez nyilván számított, a szakmát meg megtanultam mellé. Azt tudom, hogy utána, amit elértem, azt a szorgalmamnak is köszönhetem. Mindig jól akartam csinálni azt, amibe belekezdtem.
A televíziózástól nem azt reméltem, hogy majd híres leszek, hanem örültem, hogy pénzt fogok keresni, nem kell a szüleimnek küldeni, építkeztek, könnyítek a helyzetükön. De ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem szerettem a munkámat, mert egyenesen imádtam.
– Húsz év után mégis otthagytad.
– Annak a híve vagyok, hogy egy méltatlan helyzetből tovább kell lépni, ha elszánt és kitartó az ember, akkor biztosan sikerül. Lezárult egy szép korszak, de egy csomó jó dolog éppen attól lett az életemben, hogy eljöttem a tévétől.
Sok mindennel foglalkozom. Könyveket írtam, van már új ötletem is. Ősszel-tavasszal könyvtárakba hívnak közönségtalálkozókra, jó a hangulat, nagyon sokan eljönnek, energiával töltenek fel ezek a találkozók.
Felkérnek előadásokra az aktív idősödés, generációk együttműködése témában, a húgommal tréningeket is csinálunk, van egy kis vállalkozásom ezenfelül, no meg mindig van ugye egy következő útiterv. Ami még fontos része az életemnek: mindennap gyalogolok a húgommal vagy egyedül, nekem ez a testmozgás,
– Most épp mind a két gyereked itthon van, de voltaképpen már kiröppentek. Egyedül élsz, nem érzed magányosnak magad?
– Nem, mert nagyon élvezem, amikor egyedül vagyok, csend van, nem kell korán felkelni. Ha tehetem, szeretek lustálkodni reggel. Ha itthon vannak a lányok, három erős személyiségnek kell megférnie egymással.
Ezenkívül azt vallom, a gyerekemnek ott kell lennie, ahol a boldogulását megtalálja, akkor is, ha ez 2000 kilométerre van tőlem. A technika csodálatos adomány. Karácsonykor odatettük az asztalra a laptopot, és Laura is velünk tudott lenni, épp csak halászlevet nem evett velünk.
– De tudható rólad az is, nagyon is tyúkanyótípus vagy…
– Igen, de figyelmeztetem magam, hogy ne tengjek túl, például ne szóljak rá Laurára, hogy öltözzön fel melegebben. Nem tízéves! Évekig egyedül élt külföldön. Békén kéne hagyni. (nevet)
– Tévét nézel?
– Mint mondtam, többnyire orosz adókat. És filmcsatornákat. De ha elindul egy új műsor, belenézek abba is.
– Mennyire idegen vagy sem számodra a kereskedelmi televíziózás?
– Tudom magamat függetleníteni attól, hogy valaha szakmabéli voltam. Nézőként? Abnormálisnak tartom, ahogy a hírolvasók hadarva elmondják a híreket, fogalmuk sincs talán sokszor, miről beszélnek. Nem szeretem a túl harsány művidámságot, a reggeli műsorokban.
De nem akarom bántani a mai kollégákat, erre van igény, ezt várják tőlük. Mindenestre én a természetesebb stílust szeretem. De ha régi tévésekkel találkozom, nem siránkozom, legfeljebb annyit mondok, de jó, hogy akkor együtt televíziózhattunk.
Még nincs hozzászólás