Eltűrni a tűrhetetlent

2014. június 23. | Írta: Zádrovich Aliz

Kívülállóként nehéz megérteni, miért tűrik a nők évekig, évtizedekig, hogy bántsák őket - akár szavakkal, akár fizikailag. Hajlamosak vagyunk ítélkezni is, az áldozatban keresni a hibát, pedig a kérdés korántsem ilyen egyszerű.

Szép arcú, jól öltözött, intelligens nő ül velem szemben a kávézóban. A hangja határozott, a kelleténél többet is tapasztalt emberek pajzzsá merevedett lelkiereje érződik belőle. Ma már szemrebbenés nélkül tud mesélni arról, ami vele történt – hogy hosszú évekig bántalmazta először az apja, majd a párja. Muszáj volt megerősödnie, mert másképp aligha bírta volna ki ép ésszel mindazt, amit átélt.

„Amikor megismerkedtem a párommal, már volt két gyerekem, és nagyon jó anyagi körülmények között éltem a családi cégünknek köszönhetően. Ő akkor még egyetemista volt, gyakorlatilag én tartottam el – kezdi a történetét Nóra. – Nemsokára felköltöztünk Budapestre, lediplomázott, és elkezdte építeni a karrierjét. Ekkor megváltozott minden. Nem úgy alakultak a dolgai, ahogy szerette volna, ezért minden kudarcát rám vetítette. Mindegy volt, hogy mit csináltam, mindenért engem okolt. Ha ki volt takarítva, azt mondta, úgy néz ki a lakás, mintha szállodában laknánk, ha nem takarítottam, akkor én egy trehány disznó vagyok. Eleinte próbáltam kiállni magamért, visszaszóltam, és ez nagyon nem tetszett neki. Jött az első pofon, majd a második, aztán a végén már órákon keresztül ütött-vert. Lelkileg is gyötört: azt mondogatta, hogy semmiben sem vagyok jó, rossz anya vagyok. Ha a gyerek gyengébb jegyet kapott, azért is én voltam a hibás.”

Nóra szép lassan elhitte, amiket a férfi mondott róla, és egy idő után már nem szólt vissza, sőt, magát hibáztatta a verésekért. „Otthon a szüleimnél is azt láttam, hogy anyám nem beszélhetett vissza, engedelmes feleségnek kellett lennie, és mindig apámnak volt igaza. A nőnek kuss volt.”

Megalázva, megfélemlítve
Nóra tehát maradt, még közös gyerekük is született. Közben a párja fokozatosan, módszeresen leépítette az önbizalmát és az önértékelését, és elhitette vele, hogy esélye sincs kilépni a kapcsolatból, mert nélküle nem tudna boldogulni.

A legválogatottabb módszereket vetette be, hogy lelkileg megtörje: egyszer egy éjszakára eladta idegeneknek, és utána agyba-főbe verte. „Elérte, amit akart: undorodtam magamtól, a maradék önbecsülésemet is elvesztettem. Innentől kezdve bármit megtehetett velem, mert képtelen voltam kezelni a helyzetet.” Segítséget sem tudott kérni, barátai nem voltak, az apja pedig éppolyan erőszakos volt, mint a párja, akitől ráadásul anyagilag is függött.

Azután döntött úgy, hogy elég, amikor a férfi bezárta a tárolóba, és Nórának konkrétan halálfélelme volt. „Tudtam, hogy addig fogja ezt csinálni, amíg bele nem halok. Sikerült kitennem a lakásból, de nem nyugodott bele, hogy már nem tarthat az uralma alatt. Folyamatosan zaklatott, éjszaka felcsöngetett a kaputelefonon, és azzal fenyegetőzött, hogy megöl. Feljelentést tettem ellene, és három éve zajlik a pereskedés. Ma már nem zaklat, mert tudja, ha bármit csinál, előzetesbe kerülhet. De évekre volt szükség, míg elértem nála, hogy tartson tőlem.”

Ki az úr a háznál?
A bántalmazás hátterében mindig uralkodási vágy áll – állítja Tóth Györgyi, a NANE – Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület munkatársa. „Vannak emberek, akik nem az együttműködésben, az egyenlőségben hisznek, hanem abban, hogy le kell igázni másokat – mert vagy őket uralják, vagy ők uralkodnak. Ilyenek természetesen a nők között is akadnak. De ha az ember férfiként uralkodni akar a családján, ehhez még modellt, eszközöket és jóváhagyást is kap a társadalomtól. Ha valaki nőként próbálkozik ugyanezzel, sokkal kevésbé támogják a viselkedését. Ezért van ilyen nagy eltérés az elkövetők és az áldozatok nemének arányában.”

A kultúránk is tele van olyan üzenetekkel, amelyek romantizálják a párkapcsolati erőszak legkorábbi jeleit – világít rá Tóth Györgyi. Például a mindent elsöprő szerelem jelének tartjuk, ha a másik öngyilkos akar lenni, mikor elveszíti a társát. Vagy azt hisszük, hősszerelmessel van dolgunk, ha a férfi már a második randin megkéri a kezünket. Pedig ezek valójában nem romantikus motívumok, hanem az erőszakra figyelmeztető intő jelek. „A bántalmazókra jellemző, hogy kevés ismeretség után már összekötnék a másikkal az életüket. Az elejétől fogva arra törekednek, hogy uralkodjanak a partnerükön, ezért nem is kívánják megismerni a másikat. Úgyis azt kell majd csinálnia, amit mondanak neki. Majd átnevelik, átalakítják” – teszi hozzá a NANE munkatársa.

Bárkivel megtörténhet
Nem írtak le olyan pszichológiai profilt, amelyből egyértelműen látszana, hogy kik válnak párkapcsolati erőszak áldozatává. Gyakorlatilag bárkivel megtörténhet, hiszen a bántalmazók könnyen megtévesztik, és nagyon jól manipulálják a másikat. A NANE munkatársai azt látják, hogy a nők igenis kérnek segítséget, és véget is akarnak vetni a kapcsolatnak, csak éppen nem tudnak. Ennek több oka is van.

„Ha a nőnek nincs olyan szerencséje, hogy valaki befogadja, nem nagyon tud elmenni. Arról gondoskodik a bántalmazó, hogy a partnere gazdaságilag kiszolgáltatott legyen. Sokszor a jómódú bántalmazottaknak sincs egy fillérjük sem, mert az összes pénz a férfihoz vándorol.” A jogrendszer sem könnyíti meg a nők dolgát. Ha van közös gyerek, akkor tizennyolc éves koráig láthatási joga van az apának. Ezeket az alkalmakat nagyon gyakran arra használják, hogy tovább zaklassák a volt párjukat. Gyakori probléma az is, hogy a nőt a környezete lebeszéli arról, hogy véget vessen a kapcsolatnak, mondván, nincs is olyan rossz dolga, és jobb, ha nem marad egyedül. Lelkileg megtörve, és önbizalom nélkül nagyon nehéz újrakezdeni. Ráadásul azzal, ha kilépnek a kapcsolatból, a veszély gyakran nem szűnik meg.

Címkék: családon belüli erőszak, bántalmazás, segélyhívás, nane, wirth judit