Ellenfeleink
Az internet korában a személyes problémákon kívül – áttételesen – az egész világ összes gondja képes beférkőzni a mindennapjainkba. Megjelenik a Félelem és a Szomorúság is. A kérdés, hagyjuk-e, hogy ezek az ellenfelek átvegyék az uralmat az életünk felett, vagy szembeszállunk velük.
Mostanában könnyen diagnosztizálunk. Különösen, ha lelki betegségekről van szó. A korábban csak a pszichiáterek és pszichológusok számára ismerős fogalmak mára a közbeszéd részévé váltak.
Az egyik leggyakoribb laikus diagnózis a depresszió, amivel gyakran jellemeznek nehéz helyzetben lévő embereket. A kimondott szónak, főleg a szakszavaknak pedig súlyuk van, még akkor is, ha tudjuk, nem szakértő mondta. Elültetik a félelmet, aminek az lehet az eredménye, hogy viselkedésünket ezután ezen a jelzőn keresztül vizsgáljuk: vajon igazolja, vagy épp nem, a laikus diagnózist?
A depresszió emlegetése annyira elterjedt, hogy már beceneve is van, és nemcsak másokat jellemzünk vele, hanem saját magunkra is használjuk. „Depis vagyok” – mondja egy barátom, amikor megkérdezem, miért olyan morcos. Később érdeklődésemre elmondja, hogy egy munkahelyi figyelmetlensége miatt valószínűleg majd’ egymillió forintot kell fizetnie az egyik ügyfelüknek. Ki ne lenne egy ilyen eset hatására gondterhelt, kétségbeesett? Kinek ne a megoldás keresése foglalná le minden gondolatát, ki ne ostorozná magát, és képzelné el százszor is, hogy visszaforgatja az idő kerekét, és észreveszi az apróbetűs feliratot is?
Ez nem depresszió, ez nem betegség. A fenti példához hasonlót mindenki találhat a közvetlen közelében, amikor nagy horderejű problémák – munkahelyvesztés, válás, betegség, anyagi helyzet romlása – nehéz helyzet elé állítják az embereket, akik tévesen depressziónak nevezik a rosszkedvüket, elkeseredésüket.
A pánikbetegség társadalmilag még nem olyan elfogadott, mint a depresszió, nem is része annyira a közbeszédnek, ám egyre többen érzik érintettnek magukat. Rengeteg félelemmel kell szembenéznünk nap mint nap, az interneten is zúdul ránk a rettenet. Ha nem is minket érintenek az események, megrendül a sérthetetlenségünkbe és az igazságos világba vetett hitünk, ami félelemmel tölthet el. Ha a videókon látottak megtörténhetnek, velem is bármi megeshet.
Ilyenkor a Félelem megjelenése sem tekinthető betegségnek. A kérdés mindig az, hogy mit kezdünk vele. Mennyire engedjük, hogy átvegye az uralmat az életünk felett, hogy beleszóljon a döntéseinkbe. Ha azért nem megyek el egy olyan társaságba, amely nagyon a kedvemre való lenne, mert este félelmetes hazamenni, akkor már beleszólást engedek az életembe.
De ha úgy döntök, hogy nem hagyom magam, és inkább taxival megyek haza, vagy hazakísértetem magam, akkor már szembefordultam a Félelemmel, kifogtam a szelet a vitorlájából, vagy épp az orrára koppintottam, attól függően, hogyan képzelem el ezt az ellenséget. Mert az első lépés, hogy elképzeljük, nevet és karaktert adunk neki: ne egy diagnózis legyen, ami meghatározza az énünket, hanem valami olyan teremtmény, amivel, ha félelmetes is, szembe lehet szállni.
Valahogy úgy, ahogy Lázár Ervin mesél a Szomorúságról:
„Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem.
De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! ...” (Lázár Ervin: Négyszögletű Kerek Erdő, részlet)
A Félelmet ugyanígy el lehet képzelni, meg lehet személyesíteni, hogy aztán szembeszállhassunk vele. Egy anyuka, aki nem bízott abban, hogy elég ügyesen neveli a gyerekét, egyszer így írta le nekem a Félelmet és a hozzá fűződő viszonyát:
„Az a baj, hogy (a Félelem) folyton a hátam mögött áll, és minden mozdulatomat figyeli. Nem tudok semmit csinálni anélkül, hogy minduntalan hátra ne néznék, vajon ott van-e még.”
Elképzelhetjük milyen nehéz lehet így élni. A Félelemtől nem könnyű megszabadulni, és talán nem is tanácsos, hiszen vannak helyzetek, amikor hasznát vehetjük. A megoldás a fenti esetben az volt, hogy az említett anyuka kitartó munkával a Félelmet a háta mögül maga elé helyezte, mégpedig elég messzire ahhoz, hogy az ne lásson bele minden dolgába. Így már együtt lehetett vele élni.
(a szerző családterapeuta)
Még nincs hozzászólás