Életutam egy horoszkóp tükrében
A következő életemben befolyásos, gazdag nyugati férfi leszek, de ha sok bűnt követek el, akkor fennáll a veszélye, hogy majomként születek újjá. Ezekkel a sorokkal zárult az a részletes horoszkóp, amit Észak-Indiában, a Men Tsee Khang Orvosi és Asztrológiai Intézetben készítettek számomra. Abban az intézményben, amit még 1916-ban, Tibetben alapított meg a XIII. dalai láma.
A tibeti buddhizmus szerint az életünk során felhalmozott karma meghatározza az újjászületésünket. Ez természetesen nagyon leegyszerűsített megfogalmazás, de a lényeg benne van: aki sok bűnt követ el, retorzióként valamilyen alacsony létformában fog újjászületni: igavonó állatként, rovarként, majomként. Ha viszont valaki erényes életet tudhat maga mögött, emberként születhet újjá, az pedig az egyik legüdvösebb dolog, ugyanis egyedül emberként vagyunk képesek magunkba fogadni Buddha tanításait.
Bár nem vagyok buddhista, amikor Dharamszalában, a XIV. dalai láma észak-indiai otthonának számító kisvárosban jártam egy száműzött tibeti közösségről és a Nobel-békedíjas szerzetesről szóló dokumentumfilm kapcsán, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy egy helyi asztrológussal elkészíttessem a részletes születési horoszkópomat.
A tibetiek egyébként rendszeresen járnak asztrológushoz, főleg, ha valamilyen fontos esemény előtt állnak. Milyen iskolában tanuljon tovább a gyerek? Mikorra tűzzék ki az esküvő napját? Siker koronázza-e az új vállalkozást, ha még idén belefognak, vagy várjanak vele? Ezek mind olyan kérdések, amelyekre egy tibeti asztrológus némi spirituális matekozás után válaszolni tud. Én azonban nem egy specifikus kérdésre voltam kíváncsi, hanem arra, hogy mit tartogat számomra ez az élet a tibeti asztrológia szerint. A pontos születési idő és hely megadása után nagyjából kilenc hónapig vártam, mire kaptam egy négyoldalas szöveget, és egy kaleidoszkópra hasonlító naptárat, benne a jövőmmel. Azért kellett majdnem egy évet várnom, mert az intézet ezen szolgáltatása az egész világon olyan népszerű, hogy hónapokra előre leköti az asztrológusokat.
A horoszkópomat végigolvasva megtudtam, hogy előző életemben rishi, azaz egy bölcs, megvilágosodott remete voltam. Egyes olvasatok szerint akár szentként is lehet értelmezni a szót, így aztán nyugodtan mondhatom, hogy tibeti értelemben véve nagyon előkelő életem volt. Amikor ezt elmeséltem tibeti ismerőseimnek, mind elismerően húzták fel a szemöldöküket, szóval ez olyasminek tűnik, amivel Ázsia bizonyos részein felvághatok. A számomra leghasznosabb szín a kék (és valóban, ha van kedvenc színem, ez az), és akármibe kezdek, azt kedden és pénteken tegyem, ugyanis ezek a szerencsenapjaim.
Amikor megrendeltem a horoszkópot, az intézet első emeleti irodájában ülve volt időm elbeszélgetni Choenyi Sangmo asztrológusnővel, aki elmondta, hogy a visszajelzések alapján 80 százalékos pontossággal beválnak a jóslataik. Azt is hozzátette, hogy annak sem kell kétségbeesnie, akinek esetleg azt írják, hogy varangyos békaként fog újjászületni, mert ha valaki erényes életmódot folytat, tiszteli az életet, állatokat ment meg a vágóhídtól, segít a rászorulókon – ezek klasszikus buddhista jócselekedetnek számítanak –, akkor máris javít a karmáján, és jobb újjászületésben reménykedhet. Mondanom sem kell, hogy ez tetszett, mert kiderült, hogy a tibetiek valamilyen formában mégiscsak teret hagynak az egyén akaratának. Meg van írva a jövőnk a csillagokban, de aki keményen küzd, változtathat rajta.
Alapvetően nem hiszek a horoszkópokban, az eleve elrendelésben, abban, hogy valahol meg van írva a sorsom, és akármit is teszek az életben, képtelen leszek elkerülni a végzetemet. A szabad akaratban hiszek, hogy a saját sorsom ura vagyok, és a cselekedeteim, a döntéseim határozzák meg a jövőmet. Ezt azért hangsúlyozom, mert a horoszkóp fele az életem naplója volt: felsorolta a fontos állomásokat, attól a pillanattól kezdve, hogy megszülettem, egészen addig, hogy meghalok.
Az első harminc évemből alig valósult meg valami, ugyanis egy relatíve nehéz gyerekkor képét festették le előttem, az enyém pedig szerintem egyáltalán nem volt az. Huszonkét és huszonhét éves korom közé beírtak egy szakítást és egy súlyos betegséget, huszonhét és harminckilenc éves korom közepéig azt, hogy minden mesés lesz. Egyik sem talált. A harminchatodik évemet szerencsés évnek jelölték meg, és mivel ez tavaly volt, teljes bizonyossággal állíthatom, hogy életem messze legpocsékabb éve volt.
Kérhettem volna, hogy írják meg, pontosan hány évesen fogok szerintük meghalni, de ez olyan bizarr dolognak tűnt még úgy is, hogy nem veszem túlságosan komolyan a dolgot, hogy külön kértem, ezt az információt ne osszák meg velem.
De nézzük, mit hoz a jövőm… A horoszkóp szerint negyvenhárom éves koromig ismét elveszítek valakit, akit nagyon szeretek, ötvenhárom éves koromban pedig vagy kirabolják a házat, ahol lakom, vagy kigyullad – de csak, ha nem vigyázok. Ötven felett leszek igazán a csúcson a munkámban, és anyagilag is. Hatvanöt éves koromig az egészségemre is nagyon kell figyelnem, mert hajlamos vagyok túlhajtani magam, de utána hetvenhat éves koromig az életem maga lesz a mennyország. A hetvenhatot tehát megérem, de azért nem vádolhatom azzal a tibetieket, hogy Disneylandnek festették volna le az életemet.
Az, hogy én valószínűleg abba a 20 százalékba tartozom, akinek nem jött be az asztrológiai útmutatás, természetesen nem ássa alá a hitem ebben a rendkívül színes és gazdag kultúrában. (Több barátom is rendelt ilyet, és náluk kísértetiesen passzoltak a dolgok.) Az Észak-Indiából kapott jóslatot természetesen nem fogom kidobni, hanem összehajtom, és visszateszem a fiók mélyére, ahol az elmúlt években pihent.
Talán majd újabb nyolc év múlva, 2022-ben ismét előveszem, és megnézem, teljesült-e belőle valami. A biztonság kedvéért közben azért megmentek néhány állatot a vágóhídtól, és adakozni is fogok, mert ha mégis működik ez a dolog, akkor nem majomként szeretnék újjászületni.
Még nincs hozzászólás