Egyszer csak elindult
Üde és friss látvány. Ritkán látok ennyire magabiztos nőt Budapesten. PELSŐCZY RÉKA sugárzik, és tele van kérdésekkel, melyekre az utóbbi években izgalmasabbnál izgalmasabb előadásokban keresi a válaszokat, színészként és rendezőként is.
RIDIKÜL MAGAZIN Miből indulsz ki, mikor rendezni kezdesz?
PELSŐCZY RÉKA Az utóbbi időben a dokumentumszínházi előadások érdekelnek igazán. Ezek úgy indulnak, hogy érdekel egy probléma, és interjúkat készítek emberekkel, akiket ez a téma érint. Úgy látom, ma nem arról szólnak a színdarabok, amiről az én életem. A régi, nagy drámák már messze vannak tőlünk, szerintem a néző sokszor nem is érti, miért kell egy darabot megnézni. Nem Csehovról vagy Shakespeare-ről beszélek, akik mindig kortársak maradnak, hanem akár Ibsenről, aki ugyan csodálatos szerző, de a társadalmi helyzet, amelyben a darabjait írta, nagyon megváltozott. Sok olyan téma van viszont, amelyek égetőek: ezekre a néző azonnal reagálni tud, s előadás közben ráébred, hogy neki is köze van hozzá. A Leányálom volt az utolsó ilyen rendezésem a győri Vaskakas Bábszínházban.
RM Ennyire aktív voltál színészként is, mint az utóbbi években, vagy rendezőként bontakoztál ki igazán?
PR Sokkal aktívabb vagyok most, nekem valahogy az utóbbi időben engedélyezi ezt a tempót az élet. Volt egy hosszú időszakom, a főiskola végétől harminckét éves koromig, amikor nem haladtam előre. Olyan volt, mint mikor az ember magasra ugrál, mégsem látszik… Nem éreztem magam a helyemen. Hiába foglalkoztam sok saját munkával, azok örömet szereztek ugyan, de még mindig nem látszott belőlük semmi. A szűk körnek, akik látták, tetszett, de hívni sehova nem hívtak, nem kaptam díjakat, nekem kellett próbálkoznom. Néha úgy gondoltam, nem is biztos, hogy ezt kell csinálnom, lehet, hogy csak én akarom. És egyszercsak elindult. Simán elhiszem, hogy a csillagok állása miatt alakult így. Most a helyemen vagyok, sok a dolgom, és lehetőséget is kapok, hogy megvalósítsam, amit akarok.
RM Hogyan strukturálod az idődet?
PR Ennyire még sose kellett beosztanom az időmet. Van egy táblám otthon, ahova felírom a dátumokat. És egy füzetem, amiben olyan ötletek is vannak, amelyekből soha nem lesz semmi. Néha úgy érzem, hogy muszáj hazamennem, egyszerűen csak lenni. Egyáltalán nincs időm például olvasni. Most eldöntöttem, hogy minden nap fél órát olvasni fogok.
RM Mennyire kapcsolódik a magánéleted a munkádhoz?
PR Nagyon. Egyrészt, mert akivel együtt vagyok, szakmabeli, és nagyon inspiráló. De egyébként is, bármit csinálok, nem tudom magamat, az élményeimet és a tapasztalataimat átugrani. Ilyen értelemben hálás vagyok a rossz dolgokért is. Sokkal több tapasztalatot szerzünk a fájdalmasabb időszakokban magunkról, vagy a másikról, a gyerekünkről. Én például abból merítettem erőt a rossz helyzetekből való meneküléshez, hogy megfigyeltem a körülöttem élő sikeresebb embereket: nekik miért megy jobban?
RM Párbeszédeket jegyzel meg?
PR Sajnos nem! Imádom az élő nyelvet, fölveszem az interjúkat és használom az alanyok mondatait. De én nem párbeszédeket jegyzek meg, hanem érzelmi reakciókat. Óriási kukkoló vagyok. Nagyon hamar leveszem, ha mondjuk egy asztaltársaságnál nem stimmel valami. Az önhazugságok is érdekelnek, hogy mennyire nem azt mutatjuk kint, mint ami bent van. Hogyan próbáljuk leplezni az indulatainkat, a gyűlöletünket, a szerelmünket.
RM Csodálatos lehet egy próbafolyamat. Nem szoktad úgy érezni, hogy ezt az élményt szívesen megosztanád az emberekkel?
Tizennyolc évesen, terhesen jelentkezett a Színművészeti Főiskolára, ám csak negyedik próbálkozásra vették fel, Zsámbéki Gábor osztályába. 1998 óta a Katona József Színház tagja. Pályafutásának egyik legjelentősebb szerepe Egressy Zoltán Portugál című darabjából Masni, őt később a filmváltozatban is eljátszotta. Első rendezői munkáját 2004-ben, a Kolibri Színházban kapta.
PR Csodálatos, de nagyon intim. Nekem annyira katartikus, ami ilyenkor pár ember között történik: ha sikerül magamból megfogalmazni valamit, és azt két nagyon jó színész megformálja… Számomra ez kielégítő. Annak örülök, ha az én katarzisom benne marad a jelenetben, a darabban. A néző látja, és érzi ezeket a rétegeket. Egy vígjátéknál fontosabb lemenni a lélek mélyére, abból fakad az igazi humor. Először általában a dramaturggal dolgozom egy darabon, aztán a díszlettervezővel beszélek, és mire az első színpadi próbák elkezdődnek, már kész a díszletterv. Nekem a tér a kotta. Ha nem látnám, hogyan tudom izgalmasan használni a díszletet, nagyon megijednék.
RM Melyik fázis a legizgalmasabb a számodra egy munkában?
PR Nagyon szeretek próbálni. Szeretem az előmunkát is, azt is, amikor csak gondokodom valamin, de leginkább a közös munka fontos a számomra. Általában jó a hangulat nálam próba közben.
RM Befolyásol-e rendezés közben, hogy te is színész vagy?
PR Színészként tanultam meg, amit a rendezésről tudok, Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás, Gothár Péter és Máté Gábor mellett. Tudom, mi történik egy színésszel a színpadon. Az a színész, akinek nincs dolga, nem érzi jól magát. Mondjuk egy tízszereplős darab, ahol egy színész csak kétszer lép színpadra, soha nem lesz olyan jó produkció, mintha egyenrangúan terheltek az emberek. Én a Római vakációban ezért osztottam egy színészre, Nagy Dániel Viktorra tíz pici szerepet – úgy gondoltam, ez kiugrás lehet egy fiatal karaktereket jól játszó fiúnak.
RM Mennyire változott meg a saját játékod, mióta rendezel?
PR Nagyon, főleg azért, mert felszabadultam. Már nem érzek bizonyítási kényszert.
RM Miért akartál egyáltalán színész lenni?
PR Azért, mert amikor a Katonában a nézőtéren ültem tizennégy-tizenöt éves koromtól kezdve, az annyira csodálatos élmény volt, hogy úgy éreztem, én is ezt akarom csinálni, olyan akarok lenni, mint ők. Más kérdés, hogy színészként ezt a csodát sosem éreztem, rendezőként viszont mindig. Egy színész nem szabad, a csoda gyakran megtörténik, de nem olyan sokszor, hogy az ember igazán szabad lehessen. Színészként bemész egy jelenetbe, aztán kijössz, és mindenféle mást csinálsz: átöltözöl, beszélsz a kollégáiddal. A mesevilág, az illúzió, csak kívülről létezik. Egy színész állandóan reflektál például, nem felejti el, hogy ott vannak a nézők.
RM A filmeknél is hasonló a feladat?
PR Forgatni nagyon szeretek. Hasonlít a színházi próbafolyamathoz – rövid távú, nagyon intenzív lelki kapcsolat alakul ki azokkal, akikkel csinálod. A filmezést nagyon erotikus dolognak tartom – az, hogy egy kamera néz, és csak rám figyel… Én mindig az operatőrbe vagyok szerelmes. Az operatőrök általában keveset beszélnek… ott van a gép, meg ez a figyelem, és kész. Azt meg viccesnek tartom, hogy közben fekete ruhás férfiak pakolnak mindenféle dolgokat, mint a nagy gyerekek, utána mindent átpakolnak, átvisznek, felépítenek, összeraknak. Filmben játszani nehéz, ott az időzítés életbe vágó. Az például borzalmas, ha sikerül erősen jelen lennem egy pillanatban, és jön valami technikai probléma, és nem sikerül a felvétel. Imádom viszont, hogy a kamera mindent lát, talán még azt is, ami csak a fejemben van éppen, amiről a rendezőnek meg az operatőrnek fogalma sincs. Én mégis úgy gondolom, a kész filmen látszik, hogy intenzíven jelen voltam valamiben a forgatás pillanatában. Számomra a rendezésben az is érdekes, hogy olyan szerepekkel is foglalkozhatok, amikről tudom, hogy sose fogom eljátszani. Egyébként azt minden színésznek nehéz elfogadnia, hogy a külső a legelső, meghatározó információ róla, hordoz egy sorsot, egy embert. Engem nagyon sokszor hívnak negyvenes banki alkalmazott, vagy titkárnő jellegű szerepekre, és két éve azt mondtam, soha többet nem vállalok ilyet, nekem ezzel nincs feladatom. És ettől megnyugodtam.
RM Van olyan szerep, amit reálisnak és álomnak érzel most?
PR Nem vagyok túl jóban magammal… Mindig örülök, ha színészként feladatokat kapok, és igyekszem belefogalmazni azt, ahol éppen tartok, de én nem vagyok oda magamtól. Szívesen játszanék olyan szerepeket, mint Paprika Steen, normális nőket. De itthon nem forognak ilyen filmek.
RM És milyen az élet egy már felnőtt gyerekkel?
PR A fiam huszonhárom éves, imádom. Volt pár eltávolodós évünk, ezt nagyon rosszul éltem meg, úgy gondoltam, hogy vége van valaminek, amivel én nem is éltem igazán. De nem tudom elmondani, milyen jó most, rengeteget dumálunk. Nem szeretnék több gyereket, sose gondoltam, hogy jó anya vagyok, tele voltam lelkiismeretfurdalással, és úgy érzem, hogy érett fejjel se tudnám jobban csinálni.
Még nincs hozzászólás