Egyetlenegyszer kiabáltam
Szántó Dávidot leginkább a képernyőről riporterként és sportkommentátorként ismeri az ország, de az idei vizes vébén másfajta, vezetői feladata volt: sportigazgatóként irányította a világversenyeket. Vajon gyerekkorában mikrofonról és menedzserségről álmodott, vagy úszóbajnokként inkább a dobogó legfelső fokán szeretett volna állni - mondjuk egy olimpián? Ezt is megkérdeztük tőle.
– Isten éltesse, úgy tudom, épp most volt a születésnapja! Hogyan ünnepelte?
– Munkával. Most azért volt más ez a nap, mint a többi, mert lezártuk a vizes vébét. Az utolsó csapatokat is felraktuk a gépekre. Egy nagyon nehéz időszaknak jutottunk a végére.
– Amúgy szereti az ünnepeket? Három testvére van, három gyereke, a szülei – és ez még csak a szűk család: nem kevés zsúrt kell bepasszírozni egy, gondolom, amúgy is túlzsúfolt noteszbe.
– Szeretem, ha szeretnek. Szeretek a családommal lenni. Egészen őszintén mondom, nem nyűg nekem soha a velük való találkozás, fel sem merül, hogy jaj, megint menni kell hozzájuk.
– Mondhatni, egész életét nagy családban éli, a televíziózás sem nyugodt műfaj: sosincs vágya az egyedüllétre?
Tíz éve nősült, három gyereke van: két kisfia és egy kislánya.
5-19 éves koráig versenyszerűen úszott.
18 éves korától televíziózik, mellette elvégezte a Közgazdaságtudományi Egyetemet és a Külkereskedelmi Főiskolát is.
A Telesport riportereként számtalan úszóeseményről és két olimpiáról tudósított.
Munkásságáért Knézy-díjjal és Németh Gyula-díjjal is jutalmazták, 2008-ban Junior Prima-díjat kapott. 2010-ben a Digisporthoz igazolt, és a TV2 Napló című műsorában is kipróbálta magát szerkesztőriporterként.
– Gyerekként úszott. Hogyan vette rá magát – vagy vették rá a szülei, hogy felkeljen minden reggel negyed ötkor tizenvalahány éven át?
– Nem tudom mással magyarázni, mint a kötelességtudattal, ami mindig megvolt bennem. Utáltam korán kelni, főleg télen, felülni a trolira hajnalban, beugrani a hideg vízbe, meghalni az edzésen, de muszáj volt.
– Miért volt muszáj?
– Mert edzés volt. Ha sportoló vagy, és az edző azt mondja, ott kell lenni hatkor, akkor ott vagy hatkor. Soha egyetlen másodpercét sem bántam meg annak az időszaknak, pedig sok mindent utáltam benne, mert sokat köszönhetek neki.
– Mit tanult az uszodában?
– Kitartást. Alázatot. A szakmámhoz mindkettő kell. Amikor 18 évesen belecsöppentem a médiába, nem azt kérdeztem, gyerekek, hol a kamera? Figyelni akartam, tanulni, tiszteletben tartottam másokat, a szabályokat, elkezdtem a legalján a szakmát a kazettacipeléssel.
– Addigra eldőlt, hogy az élsportnak vége, ugye? Emlékszik arra a pillanatra, amikor rádöbbent, nagyon jól úszik, de olimpikon sosem lesz magából?
– Nem volt ilyen pillanat. Azt azért már gyerekként is tudja az ember, hogy bár nyeri a versenyeket, nem döntögeti a rekordokat.
– Nem érezte akkoriban igazságtalannak, hogy bár ugyanannyit edz, mint a legjobbak, mégsem lesz olimpikon, ha megfeszül sem?
– Nem. Más volt a cél. Gyerekként azért edzettem, hogy hétvégén a korosztályos versenyen felállhassak a dobogóra. Ez többnyire sikerült is. Az utolsó két-három évben, kamaszkorom végén az úszás már igazából kiegészítés volt, tudtam, hogy nem leszek világklasszis úszó, és azt is tudtam, hogy sportriporter szeretnék lenni. Erre készültem. Ehhez pedig jól jön a sportolói múlt.
– A sportriporterség volt a B terv?
– Nem, ez volt az A terv, korán kitaláltam magamnak.
– Miért akar egy gyerek sportriporter lenni?
– Sportos családban nőttem fel, sokat mozogtunk, és rengeteg sportközvetítést néztünk, nagyon tetszettek a versenyek, vágytam rá, hogy egyszer majd világversenyeken én legyek a kommentátor, ott lehessek a sűrűjében a dolgoknak. Úszni pedig azért úsztam, mert jó dolog, sportolni kell, hozzátartozott az életemhez. Ezért is hagytam abba nehezen. A részemmé vált.
– A barátságai is az uszodában köttettek? Vagy akinek három testvére van, és ilyen jó a kapcsolata velük, annak nincs is szüksége külsősökre?
– Vannak barátaim, inkább uszodán kívülről, de jól látja, a testvéreim a legjobb barátaim. Mindent megbeszélünk, gyakran találkozunk. A három évvel fiatalabb húgommal együtt jártunk reggelente az uszodába, aztán mentünk iskolába, majd vissza az edzésre, nagyon összenőttünk.
Persze voltak köztünk konfliktusok annak idején, talán egy külső szemlélőnek olykor úgy is tűnhetett, nem vagyunk jó testvérek, de valójában egy életre összekovácsolódtunk.
– Ha a gyerekei durván összekapnak, beavatkozik, vagy hagyja, hadd "játsszák le" a meccset?
– Igyekszem nem túlzásokba esni, de a durvaságot azért nem hagyom rájuk, azt szóvá teszem, de abban hiszek, hogy ha szeretetteli közegben nevelkednek, akkor közöttük is erős kötdés tud kialakulni, nem pedig örök viszály.
– Egy interjúban úgy jellemezte önmagát: „rendkívül érzelmes és empatikus vagyok”. Nem volt ez hátrány a vébé sportigazgatójaként, nagy felelősséggel a nyakában, sok ember főnökeként? Fegyelmet tudott tartani? Bírta a stresszt?
– A tévé is folyamatos stressz, talán már hozzászoktam.
– Volt, hogy kiabált?
– Egyszer egy biztonsági őrre keményebben rászóltam, mert nem végezte jól a feladatát. De nem jellemző rám a kiborulás, kiabálás.
– Szeret irányítani másokat?
– Szerettem ezt a feladatot, mert izgalmasnak találtam, de nem azért, mert főnöke lehettem sok embernek. Nem a hatalomvágy mozgat.
– Mi az a tulajdonság, amit nehezen tolerál másokban?
– A lustaságot. A lelkiismeretességet, az alaposságot pedig nagyon értékelem, mert bennem is megvan.
– És önmagában mit visel nehezen?
– Tele vagyok rossz tulajdonságokkal. Például nagyon türelmetlen vagyok.
– Maradtak még álmai?
– Persze, de inkább távlati céloknak hívom őket. Ezekről még nem szeretnék beszámolni, de a közeljövőről annyit elárulhatok, hogy most végre pihenünk egy kicsit a családommal, utána pedig sportigazgatóból visszavedlek szépen sportriporterré.
Még nincs hozzászólás