Ridikül Magazin logo

Egyedül ez sem megy

Az idei Magyar Sajtófotó Pályázat nagydíját - A maguk közé Down-szindrómás iskolásokat befogadó osztályközösség címmel - elnyerő fotósorozat egy olyan nyíregyházi iskola mindennapjait mutatja be, amelynek egyik osztályába két, gondoskodásra szoruló kisfiú is jár. Mostanában, az iskolaválasztások és beiratkozások idején talán érdemes elgondolkodni azon, miért jó, ha az ember gyereke egy úgynevezett integrált osztály tanulója.

Fotó: Shutterstock.com

Emlékszem, amikor kamaszkoromban először utaztam nyugatra, az egyik meghatározó élményem volt, hogy 'itt milyen sok sérült ember él!' Az utcán, a kávéházakban, a boltokban feltűnően sok mozgássérült, vak vagy a megszokottól más módon eltérő gyerekkel találkoztam. Ráadásul a pincérek, az eladók vagy a kávéház közönsége a legnagyobb természetességgel fordult a számomra időnként furcsán viselkedő vagy egyszerűen csak más kiszolgálást igénylő gyerekek felé.

Én meg nem tudtam, mit csináljak, hogy ne bámuljam őket nagyon, vajon mosolyogjak, vagy sajnálkozva nézzek az anyákra. A dolog annyira foglalkoztatott, hogy utánanéztem, mi okozhatja ezt a szembetűnő számbeli fölényt. Gondolom, nem okozok meglepetést az akkori felfedezésemmel, hogy tudniillik egyáltalán nincs több sérült ember a nyugati országokban, csak éppen láthatóbbak. Nincsenek elrejtve se intézetekbe, se a saját otthonukba.

Ma már persze itthon is nagyot változott a helyzet. Egyre több sérült felnőtt és főleg gyerek válik láthatóvá az utcákon, a tereken és az iskolákban. Ha pedig láthatóak, akkor azt is észrevesszük, hogy a szolgáltatások kisebb-nagyobb változtatásával ők is részeseivé válhatnak a mindennapi életnek. Ebből pedig mindannyian profitálhatunk.

Biztosan? – kérdezhetik azok a szülők, akiknek a gyerekei egy osztályba járnak sajátos nevelési igényű gyerekekkel, hiszen már a megfogalmazáson is látszik, hogy nekik más igényeik vannak, s ezek – gondolják sokan – szükségszerűen háttérbe szorítják az átlagosan fejlődő gyerekek – és a szüleik – igényeit. Rájuk máshogy és jobban kell figyelnie a tanárnak, az óvónéninek, aminek eredményeképp nyilván kevesebb figyelem jut a többiekre.

Ám az empátia fejlesztésére, vagyis arra a képességre, hogy mások helyzetébe tudom magam képzelni, hogy képes vagyok megérteni, átérezni egy másik ember érzéseit, nincs jobb iskola, mint együtt játszani, tanulni, létezni olyan gyerekekkel, akiket különös fejlődésük vagy sérüléseik korlátok közé zárnak, akik egyik vagy másik feladatot egyáltalán nem, vagy csak máshogy, esetleg sokkal lassabban tudják teljesíteni, mint ép társaik.

Az empátián kívül van még egy hozománya annak, mikor a nehézségek ellenére nem adjuk fel egy gyerek integrált nevelését egy osztályban. A biztonság! A többiek azt a megnyugtató tanulságot fogják leszűrni, hogy legközelebb, amikor majd ők szorulnak megértésre, támogatásra, mert lemaradtak valamiben, amikor éppen ők válnak a leggyengébb láncszemmé, majd őket sem hagyják cserben. Ez pedig azon kívül, hogy összekovácsolja az osztályközösséget, a lehető legbiztosabb terepet nyújtja a fejlődéshez. Mindenki számára.

Akkor hát éljen az integráció, és mindenféle különleges igényekkel és korlátokkal együtt élő gyerekeket tegyünk egy osztályba, a tanár pedig az egyetemes együttérzés és szeretet jegyében nevelje az osztályt? Ez nyilván nem lenne szerencsés.

Bár vannak olyan technikák, amelyeket el lehet sajátítani a főiskolákon, illetve a továbbképzéseken, a cél az volna, hogy a tanító megkapja azt a segítséget – gyógypedagógiai asszisztensek, folyamatos szakmai és pszichés támogatás formájában –, hogy a munkáját ne nehezített pályaként, a szülők számonkérő tekintetétől űzve élje meg, hanem a gyerekekhez hasonlóan biztonságban, de legalábbis teljesíthető kihívásként.

Eddig csak arról volt szó, hogy az átlagos fejlődésű gyerekek számára mit jelenthet a sérült társakkal együtt élni. De vajon mit adhat az együttélés azoknak a gyerekeknek, akik a kisebbséget alkotják ezekben a közösségekben? Nem lehet, hogy jobb nekik a hozzájuk hasonlóak között? Hiszen ott kevesebb kudarcnak vannak kitéve, és jobban elfogadja őket a közvetlen környezetük.

Mostanra kutatások egész sora bizonyítja, hogy a jól megszervezett, értő, integrált nevelés a többségnek és a kisebbségnek is előnyére válik. Az alapoktól tapasztalhatják így meg a sérült gyerekek a világot, és találhatják meg benne a helyüket.

Integrált játszótér mintegy két tucat van az országban, többek között itt:
NyÍREGYHÁZA, Szabadság téri játszótér
ZALAEGERSZEG, Bóbita játszótér
BUDAPEST, Új Buda, Diószegi utcai játszótér
BUDAPEST, Zugló, Nagybecskerek téri játszótér

Sérült és nem sérült csak közösen tanulhatja meg, hogy a korlátok és kiemelkedő teljesítmények együtt járnak, és az a csapat lesz nemcsak a legvidámabb, de a legeredményesebb is, amelyik a nehezen járó kisfiú eszét, a lassabb értelmű gyorsaságát vagy érzelmi biztonságát egyaránt felismeri, és a közösség hasznára fordítja.

Egyedül ugyanis – ahogy a filmsláger is hirdeti – nem megy. Tessék, legalább a játszótereken ki lehet próbálni, milyen a közös játék, s hogyan reagál egy szokatlan helyzetre a saját gyerekünk. (a szerző családterapeuta)

Címkék: empátia, mozgáskorlátozott, hátrányos megkülönböztetés, integrált iskola, integrált játszótér, down szindróma

Még nincs hozzászólás

Szóljon hozzá!


Az ide beírt név jelenik majd meg a hozzászólásánál!

Az ide beírt emailcím nem fog megjelenni a hozzászólásban, kizárólag az esetleges válaszhoz tároljuk!

Figyelem! Az ide beírt szöveg minden látogatónk számára látható lesz!

A ridikulmagazin.hu site adminisztrációs és moderálási alapelveibol eredoen elofordulhat késés a beküldés és a megjelenés között!