Egy poénért sok mindenre képes vagyok
A patinás Centrál Kávéházban találkozunk, a hely hangulatához illik az elegáns díszzsebkendő a zakója zsebében. Lelkesen mesél a jövőbeli terveiről, ehhez kapcsolódva pedig zenei hagyományaink ápolásának a fontosságáról. Nacsa Olivér hisz a jó életben, a pillanat élvezetében és abban, hogy a sült galamb ritkán repül a szánkba.
RIDIKÜL MAGAZIN A magánéletben ugyanúgy lételemed a humor, mint a nyilvánosság előtt?
NACSA OLIVÉR Egy poénért sok mindenre képes vagyok, az az igazság. A magánéletben is.
RM Ez mit jelent?
NO Nem szerénykedem, bevallom: központi figura vagyok. Szeretek szórakoztatni. Nem vagyok önzetlen, fontos, hogy én mondjam a legjobb poént, nálam legyen a csattanó. És nemcsak a színpadon: szívesen szórakoztatok egy baráti asztaltársaságot is. Annyi a különbség, hogy a magánéletben, ha nincs olyan kedvem, nem erőltetem a társasági életet, inkább otthon maradok.
RM Spotriporternek készültél, parodista lettél. Mennyi volt a tudatosság a váltásban?
NO Nem sok, főleg a véletlennek köszönhetően alakult így. Tizenhét éves voltam, amikor Ivánnal (Bagi Iván) találkoztunk egy házibuliban, ahol történetesen produkáltam magam. Utána megkérdezte, lenne-e kedvem közösen kitalálni dolgokat: nekem volt, így kezdődött. Majd bekopogtunk a Rádióba, fellépési lehetőséget kaptunk a Rádiókabaréban, de fogalmunk sem volt, hogy ott mire számíthatunk. Ha az akkor másképp sül el, valószínűleg az én életem is más irányt vett volna. De jól sikerült, és az egyik esemény már hozta a másikat. Úgy tűnt, az emberek szeretik, amit csinálunk. Úgyhogy elkezdtük egy kicsit komolyabban venni a dolgot. De hogy őszinte legyek, tizenévesen nagyon nehéz jól kezelni, hogy egyszer csak besétálsz a Rádiókabaréba, és Bodrogi Gyulától kezdve Agárdy Gáboron át Kern Andrásig olyan emberek közé kerülsz, akiket gyerekként távolról csodáltál. Próbáltam felfogni, mi történik körülöttem.
RM A kezdetek óta eltelt tizennyolc év, azóta folyamatosan dolgozol humoristaként. Mennyire valós az a veszély, hogy az ember kiég, és már nincs kedve hivatalból viccesnek lenni?
NO Van olyan időszak, amikor motiváltabbak vagyunk, és van, amikor kevésbé, ez természetes. Ám ez egy olyan szakma, ahol a visszajelzések meglehetősen pontosak, akár élő műsorról van szó, akár egy tévéműsor nézettségéről. Ha ezek alapján úgy érzem, hogy emberek nagy tömegének van igénye arra, amit csinálunk, az mindenképp segít a motiváció fenntartásában.
RM Tehát nem unod…
NO Nem. Mindig lehet újat mondani, folyamatos a kihívás. Ez egy meglehetősen összetett műfaj, ahogy Kern András mondta: színészet, humor és társadalomkritika egyben. Nem egyszerű megtalálni az egyensúlyt. Ma már egy-egy karakter szórakoztató megformálásán túl sokkal jobban foglalkoztat, hogy mi a tartalom, amit elmondunk rajta keresztül. A mondanivalóhoz kapcsoljuk a karaktereket, és nem fordítva.
RM Milyen érzés számodra a szembesítés, amikor a műsorokban besétálsz XY közszereplő mellé, önmaga paródiájaként?
NO Izgalmas, mert sok improvizációra ad lehetőséget. Főleg, ha a partner vevő rá. Szerencsére az emberek többsége élvezi a helyzetet, és tud magán szórakozni. Szerintem ez jó dolog – én nagyon örülnék például, ha a másik oldalon lennék, és rólam készülne paródia.
RM Hogy állsz a negatív kritikákhoz, ha valaki azt írja rólatok, hogy már elkopott, amit csináltok, és nem vagytok viccesek?
NO Mindenki gondoljon, amit akar. Az emberek el tudják dönteni, mit szeretnek, és mit nem. Másokról ugyanígy írnak mindenfélét, ezt el kell fogadni. Aki erre nem képes, annak nem való ez a pálya. A műfaj annyira szubjektív, teljesen fölösleges mindenki elismeréséért küzdeni. Ugyanakkor van, ami mérhető: például, hogy a köztévé egyik legnézettebb műsora a miénk.
RM Jól látom, hogy nem vagy az a túlzottan önmarcangoló, tépelődő típus?
NO Nagyon nem vagyok az, ezt remekül látod. Nem szabad az embernek túl komolyan vennie magát. Van kollégám, aki belehal egy-egy rossz kritikába. Erre mindig azt mondom, az élet rövid, az időm pedig túl drága ahhoz, hogy ilyesmin bosszankodjam.
RM Egy humoristával a hétköznapok során mindig mindenki viccelni akar?
NO Igen, ez elég jellemző. Ha beülök egy taxiba, szinte biztos, hogy a taxis el akar mesélni egy viccet. Néha kicsit fárasztó, de a szakmával együtt jár, hogy ezzel azonosítanak. Ez is hozzátartozik az ismertséghez.
RM Ha már az ismertség velejáróit említetted, nemrégiben két dologtól volt hangos a bulvármédia: hogy elváltál, illetve lefogytál.
NO A válás után elég hamar túljutottam a mélyponton, ebben a sport sokat segített.
RM Többször utaltál rá korábbi interjúkban, hogy nem te voltál a válást kezdeményező fél. Maradt benned bármilyen rossz érzés utólag?
NO Nem, ezt teljesen feldolgoztam. Akkor, persze, nehéz volt, de utólag valahol meg tudom érteni a volt páromat is. Nagyon más világban éltünk: őt beszippantotta a munkahelyi élete, míg én, ahogy mondani szoktam, „született feleségként” éldegéltem mellette Németországban, ahová az ő munkája miatt költöztünk ki. Amikor lezártuk a kapcsolatunkat, érdekes módon megkönnyebbültem. És bármilyen furcsán hangzik, az azóta eltelt két év eddigi életem legboldogabb időszaka volt.
Felépítettem dolgokat, rengeteget tanultam, lett egy új életem. Ehhez a németországi tapasztalat is kellett. Nagy kedvvel mentem ki, kíváncsian és nyitottan az újra, de kiderült, hogy nem tudom magam jól érezni egy ilyen felcserélődött helyzetben. Gyakorlatilag ott az időm jelentős részében kávézgattam és olvasgattam egy parkban, és rá kellett jönnöm, hogy nekem ez hosszú távon irtó unalmas. Ebben konzervatív vagyok, szükségem van a klasszikus férfiszerepre. Miután hazajöttem, úgy éreztem, kiaknázatlan lehetőségek vannak bennem. Tele voltam ötletekkel, és nekiláttam megvalósítani az álmaimat. Sportolni kezdtem, lefogytam, és egy nagy projekt megvalósításába fogtam. Ehhez üzletemberré is kellett válnom.
RM A Budavári Palotakoncertről beszélünk…
NO Szerettem volna valamit alkotni, ami más, mint az eddigi munkáim, mégis benne vagyok én is. Az életem része a komolyzene, az operett és a zenés színház. Sajnos nincs elég jó hangom ahhoz, hogy énekeljek, de valahogy kapcsolódni akartam ehhez a világhoz – így jött az inspiráció. Kellett hozzá egy szerencsés találkozás, Vadász Dániel személyében, aki tenor az Operában, mellette koncerteket szervez, világszerte. Nagyon egymásra találtunk, szinte egyből barátok és üzlettársak lettünk. Abban hasonlítunk, hogy ő is cselekvő típusú ember, nem áll meg az álmodozásnál. Nagy kockázatot vállaltunk, de hittünk benne, és ez a legfontosabb. Idén már másodszor sikerült megrendezni a kétnapos koncertet, és túlzás nélkül mondhatom, hogy nagy siker lett, a köztévé augusztus 20-án sugározta, sokan nézték. Fontos, hogy büszkék legyünk arra, ami a miénk. A huszadik században négy olyan zeneszerzőt adtunk a világnak, mint Bartók, Kodály, Kálmán és Lehár. A zenéjüket az egész világon elismerik, muszáj, hogy mi is méltó módon értékeljük ezt a hagyományt.
RM Szívvel-lélekkel képviseled ezt az ügyet…
NO Nekem ez egy álom megvalósulása. A szervezése idején hónapokig nem értem haza este tíz előtt. De amikor az első koncert nyitánya felcsendült a kivilágított Oroszlános-udvarban, úgy éreztem, megérte a rengeteg munka. Azért is fontos ez nekem, mert egy félelmem volt mindig: a kiszolgáltatottság. A biztonságérzetemhez kell az, hogy ha holnap azt mondják, nincs többé tévéműsor, akkor is tudjak magammal mit kezdeni. Jó életet akarok élni, élvezni a szép pillanatokat. Ezért nagyon sokat dolgozom, de ez nem áldozat, mert boldoggá tesz.
RM A boldogságodhoz nyilván az is hozzátesz, hogy idén rád talált a szerelem is…
NO Ezt is a véletlen hozta, egy közös ismerős mutatott be minket egymásnak. Alapvetően családcentrikus vagyok, ezen a téren konzervatívan gondolkodom. Négyéves koromban váltak el a szüleim, és bár jó kapcsolatom volt velük, a klasszikus családmodell nem adatott meg. Boldog gyerekkorom volt, anyukám mindent megtett azért, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt, de azért a karácsony este úgy az igazi, ha a szülők együtt vannak, és szeretik egymást. Meg kell próbálni jól választani, főleg, ha az ember családban gondolkodik. Ez nem mindig megy könnyen, mert két világot kell összehangolni. Szilvivel (Pataki Szilvia színésznő) az a nagyszerű, hogy vele szinte egy világ vagyunk. Már a legelején megéreztem, hogy ez köztünk működni fog. Közeli a szakmánk, hasonló az értékrendünk. Jó vele megosztani az életemet.
RM Akkor most egyensúlyban van minden?
NO Úgy tűnik. Színpad és szereplés nélkül nem tudnék létezni, tehát az Ivánnal való közös munka továbbra is nagyon fontos, de az új zenei kezdeményezésekkel kapcsolatban is tele vagyok tervekkel. Szeretnék majd családot is… Nem akarnék most semmin változtatni: ha minden így halad tovább, én boldog leszek.
Még nincs hozzászólás