Egy igazán boldog ember
Pontosan érkezem, de már újságot olvasva, kávé mellett vár a megbeszélt helyen. Dél van, én vagyok a második, akinek interjút ad aznap. Szilágyi Tibor Veszprémből ingázik Budapestre, játszik, rendez, írja a harmadik könyvét, közben szinkronizál, sportol, szabad idejében sokat utazik a feleségével, és 70-80 fős baráti társaságuknak is ő a motorja.
RIDIKÜL MAGAZIN Nem látni magán a kifáradás jeleit…
SZILÁGYI TIBOR Jövök-megyek állandóan. Még csak február vége van, de idén már két premierem volt. Mindenki azt kérdi, hogy bírom. Vissza szoktam kérdezni: gyerekek, hülyéskedtek? Még csak hetvenkettő vagyok, hogyne bírnám? (nevet) Egyszerre szörnyű és gyönyörű kimondani: az idei színházi szezonom az ötvenedik. Nem hencegésképp, de a kezdetektől fogva folyton dolgozom. Ahogy múlik az idő, egyre több a feladat, mert mind kevesebben vagyunk a korosztályomból, akik bírják a tempót, fizikailag és szellemileg. Sajnos, sokan el is mentek közülünk...
RM A színészlét hullámvölgyeiről gyakran hallunk. Mi kell ahhoz, hogy valakit ötven éven át folyamatosan elhalmozzanak szerepekkel?
SZT Sok minden. Elsősorban irgalmatlanul nagy szerencse. 1965-ben végeztem a Színművészeti Főiskolán, akkoriban még minisztériumi elhelyezés volt. Nekem a beosztás szerint Pécsre kellett volna szerződnöm. Nem így történt, mert a kecskeméti színház igazgatója, Radó Vilmos, egy vizsgaelőadás után átcsábított Kecskemétre, ahol egyből a Makrancos hölgy Petrucchióját játszhattam el.
Nem sokkal később jött a Hideg napok filmszerepe, ami országos ismertséget hozott. Egyik munka hozta a másikat, ez azóta is tart. Szerencsés vagyok, hogy ezek a lehetőségek jöttek. Az már nem szerencse kérdése, hogy mennyire vigyáztam a testi-lelki kondíciómra. Nem ütött el az alkohol, nem éjszakáztam rendszeresen, nem dohányzom harminc éve – ezekben a dolgokban mindig tudatos voltam. Azt hiszem, elmondhatom magamról, hogy képes voltam irányítani a sorsomat.
RM Ez mit jelent pontosan?
SZT Például azt, hogy bizonyos helyzetekben felálltam, és továbbléptem, tisztán szakmai okokból. Ezt akkoriban senki nem értette. Kecskeméten,kis túlzással, rólam szólt a színházasdi, mégis átszerződtem Veszprémbe, mert az egy jobb színház volt. És milyen jól tettem: olyan csodálatos rendezőkkel találkoztam ott, mint Horvai István, és a társulat is nagyszerű színészekből állt, Bitskeytől kezdve Margitai Ágiig. Később Both Béla hívott a Nemzetibe, ahol Avar István és Törőcsik Mari kollégája lehettem volna, mégse mentem. Az igazgató ugyanis nem tudta megmondani, mit játszanék ott.
Lehet, hogy pimaszságnak tűnik ez a bátorság, de megtettem, hogy erre az ajánlatra huszonvalahány évesen nemet mondtam. Nem az izgatott, hogy be legyen írva a munkakönyvembe, hogy „Nemzeti Színház”. Utána Kazimir Károly már jó szerepeket ígérve hívott a Tháliába, ahol négy izgalmas évadot töltöttem. A Thália stúdiója volt az egyetlen hely, ahol a korabeli „tiltott gyümölcsöket” is játszották, olyan drámákat, mint a Ki lesz a bálanya? vagy a Godot-ra várva. De mikor éreztem, hogy kezdek megrekedni, ott is felmondtam. Sosem engedtem meg magamnak egy szezonnyi üresjáratot. Ilyen vagyok a mai napig: nem félek a bizonytalanságtól, a vándorlástól.
RM Pedig a színészek élete tele van kiszolgáltatottsággal. Tényleg sosem félt?
SZT Nagyon bíztam magamban. Az önbizalmam abból fakad, hogy nemcsak beszélni szeretek a színházról, hanem keményen meg is dolgozom érte. Maximálisan felkészülök minden szerepemhez és rendezésemhez. Nálam elképzelhetetlen, hogy egy próba ne percre pontosan kezdődjön és végződjön. Amikor a francia forradalomról rendeztem darabot, alaposan beleástam magam a történelembe, hogy ne kérdezhessen olyat a színész, amire nem tudok válaszolni. Mert nem úgy van az, hogy van egy alapképességünk, dumálunk egy kicsit, aztán bedobunk egy zsetont, és kijön egy előadás.
Volt olyan, hogy leírtam az egész szerepemet kézzel, hogy hibátlanul megtanuljam, és semmit se tévesszek el! Pedig jó az agyam, mégis, egy Molnár Ferenc-darabban nem mindegy, hogy a névelő „a”, vagy „az”, az írói zsenialitás és a poén szempontjából sem. Az is hajtott, hogy fantasztikus képességű kollégák és nagyon nagy formátumú rendezők között próbáljak meg jó lenni.
RM Az önbizalom általában elégedettséggel jár, de a maximalisták gyakran elégedetlenek. Hogyan fér meg egymással a kettő az ön életében?
SZT Több mint kétszáz szerepet játszottam az elmúlt ötven évben, ennek kilencven százaléka főszerep volt. Az már más kérdés, hogy egy ekkora pálya során is legfeljebb három vagy öt olyan alkalom van, amikor el tud jönni a Jóisten. Amikor a szakmai és a közönségsiker találkozik, és mindenben tökéletes az összhang. Ez így van, ezt el kell fogadni.
RM A második világháborút követő, nehéz években nőtt fel, elvált szülők gyerekeként. Hogyan emlékszik vissza azokra az időkre?
SZT Szegény, de nagyon boldog gyerekkorom volt, anyám és idős nagyszüleim neveltek. Az önállóságom, a bátorságom nyilván abból is fakad, hogy tudatosítottam, hogy ők hatvan fölötti emberek, nem fognak örökké élni. Folyton azt éreztem, hogy nekem muszáj valamiben sikeresnek lennem, mert nem támaszkodhatok mindig rájuk. Szerencsére a pályakezdő sikereimet még megélték a nagyszüleim, de aztán hamar elmentek. Anyám újra férjhez ment, apámnak is lett új családja, és bár szerettek, gondoskodtak rólam, valahogy mégis abban a tudatban nevelkedtem, hogy igazán csak magamra számíthatok. Ez nagy erőt adott.
RM És most mi ad erőt?
SZT Sok minden. Tökéletes kapcsolatban élek huszonöt éve. Bár nincs közös gyerekünk, mégis van, mert a párom kislánya ötéves kora óta az életem része. Nagyszerű, kiterjedt baráti társaságom van. A pályámon rengeteg minden megadatott. Ami a lehetőségeimből és a képességeimből fakadt, azt igyekeztem elérni, nincs semmiféle hiányérzetem. Sosem hagytam, hogy irigység vagy féltékenység férkőzzön belém, se szakmai, se magánéleti értelemben. Mindenki sikeréhez boldogan gratulálok, ha tehetem. Ha holnap elszállnék, úgy érezném, hogy teljes életet hagyok magam mögött.
RM Régebben sem voltak keserűbb időszakai?
SZT Szörnyű dolgot mondok: nem. Egy percig sem! Ha nem lettem volna sikeres színészként, esküszöm magának, abbahagytam volna. Sikertelenül nem lehet boldognak lenni. Ez nem egy szomorú pálya.
RM Ma minden a párkapcsolatok válságától hangos, az emberek többsége pedig válik. Ön azt mondja, hogy tökéletes kapcsolatban él huszonöt éve. Ebben is szerencséje volt?
SZT A feleségemet egyetemista kora óta ismerem, de csak később kerültünk össze. Mi együtt építettük fel a magánéletünk hátországát. Ezt úgy értem, hogy az előző kapcsolatainkat kulturáltan zártuk le, nem volt pereskedés vagyontárgyak és egyebek fölött. A feleségem lányának az apja is rendkívül kulturált ember, mindenki a csodájára jár, hogy milyen jóban vagyunk.
Simán megtörténik ugyanis, hogy amikor a lányok nincsenek itthon, elmegyünk együtt vacsorázni. Ebben nagy szerepe van annak, hogy én elvált szülők gyermeke voltam, vagyis tudom, milyen az. Tudatosan törekedtünk rá, hogy a gyerek ne érezhesse, hogy őt sérelem és veszteség éri a kialakult helyzet miatt. Eleinte naphosszat külön programokra jártam vele, azt akartam, hogy ismerjen meg, és bízzon bennem. A barátaink később viccelődve mondogatni is kezdték, hogy a gyerek egyenesen jól járt a válással.
RM Mert egyszerre két apukája lett?
SZT Nem, sosem akartam az apja lenni. A barátja, igen. A hetvenedik születésnapomra kaptam tőle egy képet. Ő van rajta kisgyerekként, nyuszijelmezben, és két pali fogja a kezét, az egyik az apja, a másik meg én, és az a címe, hogy Úton. Ez azért jelent valamit.
RM Mindenképp. De még nem válaszolt rá, hogy mi a tökéletes kapcsolat titka…
SZT Hármas egységet állítottam fel magamban: szerelem, bizalom, őszinteség. A feleségem kilenc évvel fiatalabb nálam, mert én nem hiszek abban, hogy jó az, ha a férfi egy lányának is beillő nőt vesz feleségül. Együtt éltünk meg fontos életszakaszokat, amikor ő negyvenéves lett, aztán meg ötven…
Ilyenkor mindig versek és CD-k születtek. Teljesen más pályán mozog, mint én, ügyvéd, de támogat, és bízik bennem. Én pedig adok a véleményére, akkor is, ha fáj. Elmondja őszintén, ha egy bemutatóm még nincs kész, vagy nem elég sallangmentes. Azonos hullámhosszon vagyunk, ez is a boldogságunk egy titka. Hasonló a humorunk, a nagyvonalúságunk, az, hogy örömet akarunk szerezni egymásnak. Én egy évben ötvenszer viszek virágot – csak úgy.
RM Állítólag 70-80 fős baráti körrel rendelkezik. Hogy lehetséges ennyi kapcsolatot életben tartani?
SZT Nagyon egyszerű. Anyám mondása volt, hogy a telefonnak mindig két vége van. A barátság fontos pillére a magánéletnek, ápolni kell. Tulajdonképpen a család kibővítése – ez most jutott eszembe, de nem is csúnya.
RM Mennyire spirituális beállítottságú?
SZT Az ember az örökkévalóságra van berendezkedve, miközben nem élünk több száz évig. Ezt az ellentmondást fel kell oldani valamivel. A nagyszüleim mélyen vallásosak voltak, tőlük nyilván sok mindent kaptam. Magam is fohászkodtam Istenhez nehéz helyzetekben, akár színpadra lépés előtt vagy mielőtt betoltak a műtőbe. Tisztelettel nézem azokat, akik őszintén és mélyen megélik a hitüket.
Az én hitem az életszeretet. Imádok élni. Játszom, rendezek, írok. A helyén kezelem az írást, nem gondolom, hogy én vagyok Esterházy vagy Shakespeare, de ez is agytorna, komoly alkotómunka. Sokat olvasok, kortárs irodalmat is, mindenből naprakész vagyok. A világ bármely pontján tátott szájjal nézem a színházat, mert több leszek tőle.
Éjjel-nappal vezetek, ha elmarad a próba, fogom magam, és egyedül lemegyek Keszthelyre. Fürdöm egyet a hévízi tóban, közben dumálok magammal, a visszaúton szerepet tanulok a kocsiban… jól elvagyok. Az a dolgom, hogy az életem harmadik felvonásában is őrizzem azt a belső békét, amit eddig, és az aktív, gondolkodó életemet kitoljam a lehetőségeim végső határáig. Ez van akkora feladat, mint az eddig eljátszott, összes főszerep.
Még nincs hozzászólás