Ébredezünk...
Még hogy élőként imádni egy autót? Élőként kezelni egy sálat? Beszélgetni egy cserepes virággal? Köszönni egy fának? Szeretgetni a hagymát? Mi történik? Megőrültünk? Vagy csak ébredezünk?
Az emberiség állítólag elkezdett ébredezni. Egyre többen döbbenünk rá valódi lényük halhatatlanságára, egyre többen válunk természetbaráttá, állatvédővé. Egyre többen kapcsolódunk egymáshoz: élő az élőhöz, sőt, az addig élettelennek hitt tárgyhoz, amely életjeleket áraszt.
Azt mondják, lélekkel csak az ember rendelkezik, a Biblia szerint még az állat sem. Képtelenség. Ha valaki belenézett már a kutyája, macskája (stb.) szemébe, jól tudja, hogy élő lélek, szeret és szeretetre vágyik. És igen, a növényeknek is van lelkük, azért hálálják meg az ember szeretetét, szavát, ahogy ezt már bizonyították.
Érzékenyek a szépségre, ezért fejlődnek jobban, ha klasszikus zenét sugároznak nekik, miközben cseperednek. Ezt is bebizonyították. De hogy a tárgyaknak is volna lelkük? Amióta a kvantumfizika ismeretei is megjelentek, már tudjuk, hogy a legapróbb egység, ami mindenben jelen van, az információ. Információ vagy lélek? Ki tudja, van-e különbség.
Az autóm él!
– Imádom az autómat – meséli a 40 éves Virág. – Ütött-kopott, tízéves kis jószág volt a kereskedésben. Megláttam, és beleszerettem. Tudom, butaságnak hangzik, de ez az autó telepatikus kapcsolatban van velem.
Először is, sose, hagy cserben. Egyszer elfelejtettem megtankolni, pedig vidékre mentem. Már régóta égett a benzinlámpa, és tudtam, a következő harminc kilométeren sem lesz kút. Megsimogattam a kormánya közepét, mindig ott szoktam, és megkértem, tartson ki valahogy a benzinkútig. Rettegve tettem meg a hátralévő utat, ahol lehetett, gurultam. Végre célba értünk. A kutas a fejét csóválgatva azt mondta, nem is gondolta, hogy ilyen sok benzin fér egy ekkora autóba, jó üres lehetett már a tankja!
Máskor meg lerobbantunk, szintén vidéken, ráadásul egy kanyarban. Hiába próbálgattam beindítani, semmi. Halálfélelmem volt, ahogy a kocsik nagy sebességgel haladva kerülgettek. Kértem, ne hagyjon cserben, menjünk tovább. És abban a pillanatban beindult. Gond nélkül értünk haza, itthon aztán a szervizben csodálkoztak, hogy a saját ’lábán’ jött be a kocsi. Én nem csodálkoztam, hisz sosem hagyna magamra, tudja, hogy szeretem.
Az érző virág
– Kaptam a szerelmemtől egy szobanövényt – mondja a 34 éves Karola. – Nem tudtam, miféle, de azt mondták, virágozni is szokott. Nem vagyok egy nagy botanikus, a növényt szépen megköszöntem, és letettem a sarokba. Amikor eszembe jutott, meglocsoltam, de nem nagyon törődtem vele. Ő ennek ellenére hálásan zöldellt.
Aztán néhány hét múlva nagyon megromlott a kapcsolatunk a barátommal. Úgy éreztem, már nem szeretem. És a növény elkezdett sorvadni. Először csak megbarnultak a levelei, aztán le is hullott a fele. Hiába locsoltam, hiába tettem fényesebb helyre, hiába tápszereztem, haldokolt.
Egy hajnalban arra ébredtem, nagy hibát követtem el, hogy szakítottam a barátommal. Rájöttem, hogy még mindig nagyon szeretem, és ő az, aki igazán szeretni képes engem. Újra jól lettünk, össze is költöztünk. És a növény három napon belül magához tért. Új hajtásokat hozott, és a régi, megfakult levelei között felbukkant egy-két bimbó. Már tudom, hogy egy vörös szirmú hibiszkusz a virágom.
Szépen kértem a műszert, térjen magához!
– Apa egyik este rosszul lett, falfehér volt, remegni kezdett, és beszélni is alig volt ereje. Anyával rémülten találgattuk, mi baja lehet. Talán a szíve? A cukra? Míg anyu a mentőt hívta, nekem eszembe jutott, hogy először is meg kellene mérni a cukrát. Előkotortam a vércukormérőt, de hiába kapcsoltam be, nem reagált. Néha egy pillanatra kijelezte, hogy lemerült benne az elem. Kétségbeestem, mert ha apu cukrával van a baj, vagy nagyon magas, vagy nagyon alacsony, és mindkettő végzetes lehet, de csak akkor lehet segíteni rajta, ha pontos adatot tudunk.
Két tenyerem közé szorítottam a műszert, és elképzeltem, hogy a bennem lévő energia feltölti az elemet. Szinte láttam magam előtt az arany fényt, ahogy belőlem átszökik a műszerbe. Nem nagyon hittem benne, hogy sikerül, de nem volt más ötletem, míg az orvost vártuk. Egy idő után bekapcsoltam, hátha. És működött! Élénken, tökéletesen, mintha semmi baja nem volna! Kiderült, apukám cukra a kritikus érték alá esett, ez volt a baj. Azonnal megetettük, megitattuk, és az értéke helyreállt. Az orvosnak már nem is maradt teendője – meséli az 52 éves Zsuzsa.
A metafizika régóta kínál magyarázatot arra, miként tud az ember kapcsolatba lépni tárgyakkal, növényekkel. A válasz: minden és mindenki rezgéseket bocsát ki. Ahogy a víz, a kövek és ásványok, a fémek, úgy a különféle tárgyak, növények, sőt, a hangok és színek is rezegnek. A gondolataink és érzelmeink is műszerrel mérhető rezgések, így már nem is olyan különös, ha ez a sokféle rezgés össze tud kapcsolódni, és hatást gyakorolni egymásra.
Zenebolond növények
Kísérletekkel bizonyították, hogy a növények idegenkednek a heavy metaltól, ám a dallamos, lágy zenét annál jobban szeretik. Egy amerikai kísérlet során két külön fólia alatt azonos körülmények között neveltek növényeket, de az egyik sátorban rockot, a másikban klasszikus zenét játszottak.
Az eredmény megdöbbentő és megmagyarázhatatlan: míg a disszonáns zene hatására a növények nem fejlődtek vagy sorvadtak, a szép dallamokat élvező zöldségek nagy burjánzásnak indultak. A zene jótékony hatását Dan Carlson amerikai farmer ügyesen kihasználta: Bach és Vivaldi muzsikájával szórakoztatta a növényeit, így megkétszerezte a termést.
Napisten ajándéka
„Ez a napfény az élő Nap fénye. Ha istennek nevezzük azt, ami egy magasabb szervezettségű szinten él, akkor azt lehet mondani, hogy mi a sejtjeink istenei vagyunk. Ugyanígy, amikor a napfény belénk költözik, akkor tulajdonképpen egy nálunk magasabb életszinten élő lény, a Napisten, Héliosz költözik belénk. Tehát amikor táplálkozunk, eszünk, akkor egy vallásos cselekedetet hajtunk végre, magát a Napban élő kozmikus Életet, Napistent adjuk tovább a sejtjeinknek.
Felemelő cselekedet sejtjeink életének a napfény kimeríthetetlen erejéből utánpótlást biztosítani. S ha megtesszük, akkor biztosítjuk, hogy a sejtek feletti életszintről kiinduló tevékenységünk révén továbbra is belülről is világítson a Nap. Attól élünk, hogy a Napistentől eredő fénnyel táplálkozunk. Attól élünk, hogy a Napisten bennünk világít. Természet adta módon a Napistent sejtjeinkben éltető, naponta ismétlődő szertartást ma leegyszerűsítve táplálkozásnak hívjuk.”
Dr. Grandpierre Atilla asztrofizikus: A Héliosz-elmélet, részlet
Még nincs hozzászólás