Dolgok, amiket az ajándék lányomtól tanultam
Amikor először kacagtam vele - hat éve a Városligetben, jó sok szappanbuborékon -, még fogalmam sem volt, hogy ennek a cserfes kislánynak nemcsak én tanítok majd oly sok mindent a világról, hanem ő is napról napra tanít majd engem. Elmesélem, miket.
Minek nevezzelek?
Már maga az elnevezés is olyasmi, amin csak annak kell elgondolkodnia, aki ilyen cipőben jár. Mozaikcsaládosban. Vagyis, ha olyan férfival köti össze az életét, akinek van már korábbi kapcsolatából legalább egy csemetéje. Ilyenkor minek tituláljuk a szeretett személy gyermekét? Van, aki fogadott fiának vagy lányának hívja (nem fogadtam örökbe), esetleg lízingeltnek (nem autó ő, hogy lízingeljem), más pedig csatolt egységnek (nem Word dokumentum).
Így jött nálunk az ajándék gyermek kifejezés, melyet egy fórumon olvastam, és annyira megtetszett, hogy azóta is ezt használom. Nemcsak a szó szépsége és csengése ragadott meg, hanem nagyon találónak is érzem. Mert amíg a párommal választottuk egymást, a kislányt ’vele kaptam’. Visszavinni, reklamálni, garancialevelet lobogtatni nem lehet… de nem is szeretném, inkább kihasználnám azokat az éveket, amíg még mi jelentjük számára a világot (vagy legalábbis annak egy fontos részét), és amíg taníthatjuk egymást.
Önszeretetre is nevel
Amíg én percekig gondolkodom, hogy a kis fekete ruhám tényleg olyan csinosan áll-e, mint szeretném, és jaj, a hajam, a sminkem… addig a gyermek nemcsak tudja, hogy ő úgy szép, ahogy van, hanem ezt hangosan is kimondja. Ilyenkor finoman önmérsékletre intjük, igyekezvén nem letörni az önmaga iránt táplált, amúgy még teljesen egészséges rajongását. Egyébként nemcsak önmagát szereti és tartja csinosnak: engem is mindig „hú de szép vagy!” felkiáltással vár az ajtónál, amikor indulunk valahová.
Segít az igazán fontos dolgokra koncentrálni
Ki ne élte volna már át a következőt: szombat délelőtt még ötletünk sincs, mi legyen az ebéd, de takarítani, mosni, pakolni is kellene, mert délután vendégek jönnek. A gyermek viszont nem tágít mellőlünk, és követeli, hogy menjünk a játszóra, kirándulni, autót mosni… mindegy, csak csináljunk már valamit együtt. Eleinte morogtam ezért, később viszont rájöttem, hogy nem a bosszantásunk a célja ezzel, hanem egészen más: jól akarja érezni magát, szóval csináljunk valami olyasmit, ami boldoggá tesz minket.
Mert ez az igazán fontos – az ebéd, a szennyes meg a portörlés várhat. Persze, nem tehetjük meg minden egyes alkalommal, hogy mindent hátrahagyva rohanjunk a játszótérre, de azt igen, hogy engedjük el a rutinfeladatokból, amit lehet, hogy minél több idő jusson az együttlétre.
Könnyebb megbirkózni a rossz dolgokkal, ha beszélünk róluk
„Mesélj nekem szomorú emléket a gyerekkorodból!” – hangzott a kérés, vagy inkább utasítás az akkor még talán középső csoportos gyerektől, én pedig bevallom, teljesen lefagytam.
Mit meséljek? Miért én? És miért jó az neki?
Aztán elkezdtem a németórákról mesélni – amikor annyi idős voltam, mint ő, elbújtam a magántanárom elől a szekrénybe –, és arról, mennyire rossz volt a húgomtól távol élni. Ahogy előrehaladtunk a történetben a gyermek kék szeme óriásira nyílt, és egyszerre láttam benne őszinte érdeklődést, csodálkozást, együttérzést. A mese végén megjegyezte, hogy ez nagyon érdekes volt, holnap este is ezt kéri, én pedig valahogy megkönnyebbültem.
Manapság már nem szorul görcsbe a gyomrom, ha felidézem a németórák hangulatát (és azt, milyen sötét volt a szekrényben), és nem könnyes a szemem, ha arra gondolok, milyen rossz volt a tesómtól messze élni.
A család a legfontosabb
A gyermek mozaikcsaládban él, minden ágon számtalan rokonnal, unokatestvérrel, úgyhogy elég nagy az a családfa, melyet többé-kevésbé ismernie kell. De úgy tűnik, ő ezt cseppet sem bánja: a rendszeres unokatesó-találkozókon remekül elvan a többi gyerekkel, ha pedig a szűkebb famíliával találkozunk, számontartja, ha valaki nincs ott. És nyolcévesen már azt is megérti, ha egy-egy szerettünktől örökre búcsút kell vennünk. A család a legfontosabb, és ezt ő rendszeresen megerősíti bennem.
A fegyelmezés fontossága
Mint a legtöbb mozaikba csöppent gyermektelen fél, úgy én sem tudom sokszor, hogyan kellene viselkednem: legyek jobb fej, vagy épp szigorúbb? Én sajnos tényleg hajlamos vagyok szigorúbban fogni a gyermeket, és azt a témát egyszer el is kezdtem neki fejtegetni.
Megkérdeztem, szerinte jól csinálom-e ezt a gyereknevelősdit, mert akkor, az adott helyzetben annyira elbizonytalanodtam, hogy tényleg fogalmam sem volt. Ő erre ennyit mondott: „Szerintem jól csinálod. Ha szigorú vagy velem, azzal a javamat akarod… hogy rendes ember legyen belőlem”. Ez volt az a pont, amikor elbőgtem magam, átöleltem, megköszöntem neki… ő pedig szerintem máig nem érti, miért nem hagytam percekig rajzolni.
Az a legszebb mese, melyet együtt írunk
Két éve karácsonyra ’lázadólányos mesekönyvet’ kért és kapott (Esti mesék lázadó lányoknak). És amikor már a sokadikat olvastuk el a könyvben szereplő híres nősorsok közül, a kék szemek megint óriásira nyíltak, és a gyermek arra kért, írjuk meg az ő történetét is.
Jöttek szép sorjában a foglalkozások a balerinától az újságíróig (erről nem tudtam lebeszélni), amiket ki akar próbálni. És a végén nemcsak azt vettük észre, hogy egy szép kis mese született, hanem azt is megállapítottuk, hogy nagyon jó volt megírni ezt a történetet. Remélem, kettőnk története is éppígy alakul majd.
Még nincs hozzászólás