Divat ma a szerelem?
Az első találkozáskor tudtam, hogy ő az. A szívem hevesebben vert, a tér és az idő megszűnt, s velük a világ is. Ölelésében, csókjában az univerzum összes csodája benne volt. Minden porcikámban éreztem a mámort, az örömet, a határtalan boldogságot. Természetesnek tűnt, hogy összetartozunk, mintha mindig is így lett volna. Nem volt tegnap, nem volt ő és nem voltam én se. Most volt, és mi voltunk. Tudtam, hogy ebben a csodálatos egységben akarom leélni az életemet. De vajon lehetséges ez, vagy csupán ábránd?
Az ehhez hasonló romantikus képzelgéseket némileg szétzilálta, amikor a hetvenes évek Amerikájából hozzánk is eljutott az a hullám, ami a szerelem helyett a szexualitást helyezte előtérbe. Aztán a kezdeti lelkesedés és a HIV-vírus terjedése után az emberek megcsömörlöttek az érzelemmentességtől, és újra a szerelem felé fordultak. Napjainkban, miközben az egyik oldalon azt látjuk, hogy a könnyű sebezhetőség miatt félelmetes dolog szerelembe esni, az érzéseknek nincs is idejük kialakulni, pedig már az első (és lehet, hogy utolsó) együttlét is megtörtént. Ugyanakkor hatalmas a kereslet az erotikus tartalmú könyvek iránt, amelyek a szexuális töltet mellett a nagy érzelmeket sem nélkülözik.
Sokan kergetik a szerelmet. Mindenki az igazira vágyik, s bele is látja az első emberbe, aki kedvesen rámosolyog. Ehhez szakértőnk, dr. Rusz Edit szexuálpszichológus szerint hozzáadódik az is, hogy virtuális világban élünk, s egyre többször fordul elő, hogy az online világban működőképesnek tűnő érzelmeknek adják át magukat emberek, mert így a nemi szerepek vállalása, azaz tét nélkül lehetnek szerelmesek. A doktornő tanácsa az élet minden területére érvényes, és megszívlelendő: „Nem csak a párkapcsolatokra gondolok, amikor azt mondom: az ember ne az elérhetetlen vágyakért éljen, mert az csak állandó kielégületlenséghez vezet.”
Szerelmes a szerelembe
A baráti körömhöz tartozott egy huszonéves fiú, aki szabadideje jelentős részét azzal töltötte, hogy a világhálón kereste az igazit. Akiket megtalált, azokkal pár hét után, mikor már úgy érezte, hogy szerelmes beléjük, találkozott is. Átlagosan két randi után keserűen mesélte, hogy mégsem a lány a nagy Ő. Majd pár hét múlva újra megtalálta élete szerelmét, akiben két találka után megint hatalmasat csalódott. Két év leforgása alatt legalább huszonöt élete szerelme volt.
Ilyenkor szoktuk mondani, hogy az illető csak a szerelem érzését hajtja, amivel a szexuálpszichológus nem ért egyet; szerinte érett, egészséges, felnőtt ember nem szerelmes a szerelembe, ez legfeljebb a serdülőkre igaz: „Ők még nem találkoztak az igaz szerelemmel, a valóságban nem élték meg az érzést, viszont nagyon szeretnék megtapasztalni. Felnőttkorban inkább plátói szerelemről beszélünk, ami azt jelenti, hogy a beteljesülés valamiért nem történik meg. Ez egy nagyon gyötrelmes, és veszélyes érzés.”
Csók, ölelés, érintés
Kedvenc kortárs ifjúsági regényemben, L. I. Lázár Rejtőző kavicsok című könyvében két fiatal egymásba szeret, s úgy döntenek, hogy ellenállnak a mai kor szokásának: nem esnek azonnal egymásnak, hanem szépen, apránként ismerik meg a másikat, mindig csak egy lépcsőfokot haladnak, végigjárják a csók, az ölelés és az érintések iskoláját. Mert bizony a mai fiatalok sokszor mást se látnak a médiában, mint a megismerkedés utáni, szinte azonnali ágyjeleneteket, ráadásul mindezt normálisnak beállítva. Hogyan is várhatnánk el tőlük, hogy tudják, mi a szerelem? Miközben belül ugyanúgy vágynak arra a bizonyos elsöprőre.
A szakirodalmat olvasgatva megtudhatjuk, hogy tudományosan igazolt a létezése. A funkcionális mágnesesrezonancia-vizsgálat (fMRI) során a vizsgált személyeknek a saját nevüket, a párjuk nevét és egy idegen ember nevét kellett kimondaniuk. A saját és a társuk nevének kimondásakor mért agyi aktivitás közel azonos mintázatot mutatott, míg az idegen nevének kimondásakor teljesen mást.
Amikor tizenöt és huszonöt év közötti fiatalokat kérdeztem a szerelemről, elmondták, hogy a párválasztásnál nem tartják elsődlegesnek, bár hisznek a létében, és házasságot is csak szerelemből kötnének. Érzéseim szerint az a tizennyolc éves lány érzett rá a lényegre, aki azt magyarázta, biztos benne, hogy egyszer megtalálja az igazit, álmodozni is szokott róla, de mivel nem tudhatja, mikor jön, inkább nem vár rá, éli az életét.
Szerinte egyetlen srác se maradna mellette, ha nem bújna vele pár randi után ágyba. A fiúk ugyan nem cáfolják ezt, de közben arról mesélnek, hogy a lányoknak semmi más nem számít, csak hogy jóképű, menő barátjuk legyen, pedig ők is érzelmekre vágynak. Tehát mindannyian szeretni akarnak, de beérik kevesebbel is...
Csak a tökéletes lehet jó?
Miközben megvan az igény az elköteleződésre, mégis inkább azt látni, hogy sokan szállnak ágról ágra. Még felnőttként is. A pszichológus szerint ennek több oka is lehet. „Sokszor előfordul, hogy egy kapcsolat a kezdeti csoda után ellaposodik, mert a partnerek nem tudják fenntartani egymás iránti érdeklődésüket, és mást keresnek. Vagy túlságosan magasan van a mérce, valami nagyon tökéletesre vágyik az illető férfi vagy nő, emiatt mindig talál kivetnivalót a másikban, így nem lehet normális párkapcsolata. Az is előfordulhat, hogy annyira idealizálja a társát, annyira alárendelődik, hogy a saját nemi identitása elvész valahol az úton, és folyton keres valamit, amit nem talál meg soha. Az ilyen ember olyan, mint egy kisgyerek, aki meglát valamit karácsony előtt a kirakatban, amire vágyni kezd, de aztán nem azt hozza az angyalka, és ezért csalódik.”
A mintát a gyerek a szerelemről is a szülőtől kapja. A mai fiatalok azonban nem olyanok, mint amilyenek a szüleik voltak ugyanannyi idősen. Olyanok, mint a szüleik most. Mutassunk példát: a kiegyensúlyozott, boldog, a szerelmet fenntartó, ápoló kapcsolatban élő szülők gyermeke kaphat egy olyan „mintacsomagot”, amivel bátran elindulhat a (szerelmi) életbe.
Még nincs hozzászólás