Csővári Zsófia várkapitánynő várfoka
Mind megvívjuk a mindennapi harcainkat, de ő nem csak átvitt értelemben. Kétgyerekes, egyedülálló anyaként csatákban is részt vesz, igaz, ezeket az ütközeteket játéknak hívják, de valódi lovakkal vágtatnak közben, és a kard, vagy szablya, amivel egymást püfölik, komoly sérüléseket is okozhat, hiába nincs élesre fenve. Ő pedig a harcmezőn drukkol, bár tudja, az ostrom kimenetele csak egyféle lehet: győznek. Így írták meg ugyanis a forgatókönyvet 1566-ban.
Kisebb konzíliumot hívtunk össze a szerkesztőségben a funkciója miatt a helyesírásban profikkal: egy szó, két szó, van ilyen szó? A várkapitánynő tiszteletbeli címet a munkaköri leírással együtt kapta, s hozzá persze egy várat is. Így is szólítják időnként. ’Furcsa, igen, de jó érzés’ – mondja.
Lehetne persze simán várkapitány is, hisz manapság oly gyakran hagyjuk el a megkülönböztető (vagy kiemelő?) nő utótagot egy-egy foglalkozás megnevezésekor. Csakhogy nem illik ez a robusztus, férfias szó a karcsú fiatalasszonyhoz, aki ’minden nő álma’ lábakat visel a tűsarkújához.
Ő a várpalotai Thury-vár vezetője. És elég vagány volt ahhoz, felvegye a múzeumban pompázó egyik páncélzat pontos másolatát. Egyszer. Ezekről a középkori termináto-röltözetekről régóta az a kényszerképzetem, hogy kár volt egymást kaszabolniuk a lovagoknak, elég lett volna, ha simán hanyatt lökik az ellent.
Tetőtől talpig vasban biztosan nem tudott volna talpra pattanni egy hetyke juhéval. Nyugiban heverészett volna a csata végéig, és ha a sisakrostélyt is leereszti, a nap sem süt a szemébe. Tökéletes UV-védelem.
’Valóban nagyon nehéz egy ilyen öltözet, komoly erőkifejtés kell hozzá, a katonák is csak a csatában viselték egykor, helyesebben a lovasok. Gyalogolni képtelenség benne. Amikor kipróbáltam, a katonai hagyományőrző barátaink lebeszéltek róla azzal, hogy egy várkapitánynő ne viseljen férfiruhát.
Így aztán van néhány gyönyörű, 16. századi női ruhám a különböző eseményekre, például a Diadal napja rendezvényre, amikor megidézzük Thury György 1566-os győzelmét. Nyolcszáz védővel tartotta a várat nyolcezres török túlerővel szemben. Egyébként Thury ugyanolyan nagy név abból a korból, mint Dobó István Egerből, csak róla kevesebben tudnak.
Nekem többek közt az a dolgom, hogy emlékezzünk rá, és népszerűsítsem a várát, ami ma már igazi látványosság.’
De sokáig nem volt így. Zsóka Várpalotán nőtt fel, naponta ment el a robusztus erődítmény mellett, ami a főtéren terpeszkedett, évtizedekig bezárva. Semmilyen funkciója nem volt, szépnek sem tartotta senki. Kislány korában a várakat ő is olyan királylányosnak képzelte: aranyozott tornyok, földet söprő, suhogó ruhás hölgyek.
’Gyerekkoromnak a Zichy-kastély volt a főszereplője, ami egy dombtetőn áll, itt, Várpalotán, és könnyű beleképzelni a mesebeli királykisasszonyt. Ma, bár szívesen járok romantikus kastélyokban – ha utazunk, akár itthon, akár külföldön, nem tudom kikapcsolni az agyam, mikor útba esik egy-egy vár, meg kell néznem –, a férfias Thury-vár sokkal inkább hozzám nőtt. A sokéves felújításnak köszönhetően, és persze azért, mert élettel telt meg, megszépült.’
Nemcsak, hogy itt nőtt fel, soha nem is lakott máshol. Itt nőnek fel a gyerekei is, akiknek igyekszik ugyanolyan sok szeretetet adni, mint amit ő kapott a szüleitől. Máté középiskolás, Zsombor tizenhárom éves sérült kisfiú, a helyi speciális iskolába jár, külön törődést igényel.
Egy éve egyedül neveli őket. Diplomatikusan fogalmaz: ’Úgy döntöttünk a férjemmel, hogy külön próbálunk meg boldogulni az életben.’
Négy éve nevezték ki igazgatónak – igazgatásszervező diplomájával mondhatni ez a tanult szakmája. Mégis volt benne drukk, és az első fél év nehéz próbatétel volt, két gyerek mellett belerázódni a sokrétű feladatba, ami a kulturális élet szervezésétől a kazán működésének ismeretéig tart.
Aztán a munkatársai segítségével ’pályára állt’. Várkapitányként nemcsak a közvetlen kollégáival, hanem történészekkel, régészekkel is együtt dolgozik. És persze a katonai hagyományőrzőkkel, akik a kiemelt programjaik harcos főszereplői.
’Azt hiszem, ahhoz is kell némi vagányság, hogy amikor egy-egy rendezvényünkön az ország különböző részéről érkező hagyományőrző katonák egymásnak esnek, és lóháton vagy gyalogosan megtámadják a várat, én ott vagyok köztük. Nem harcolok, de szinte elsöprő az erő, amivel a csata folyik.’
Várkapitánynőként kivételes helyzetben van, kedvére sétálgathat a palotában vagy a bástyákon akkor is, ha a kapukat már bezárták, sőt, kereshet magának egy olyan helyet, ahol a nyári zsufiban is visszavonulhat egy kicsit.
’Nálunk, Várpalotán mindig fúj a szél, a várfokon ezt különösen érezni. Ha kis időre egyedül szeretnék lenni, ott ülök le. Ez amolyan meditációs hely nekem. Fentről belátom a vár nagy tömegét, az egész környéket, a várost, a Bakonyt.
S ha a szellemekben nem is hiszek, az elődök szellemiségét valóban érezni, ha az ember egyedül marad pár percre a várfokon. Ez az egyik kedvenc helyem.’
Még nincs hozzászólás