Csak szerencsés vagy tehetséges?
Példaértékű kvalitásai vannak, de nem ismeri fel a saját képességeit. Mi több: azt hiszi, hogy ő az átverés bajnoka, aki nem az érdemeinek köszönheti a sikereit, hanem annak, hogy mindenkit megtéveszt a környezetében. Az imposztor-szindrómával járó önbizalomhiánynak szerzőnk járt utána.
Egyszer nyelveket beszélő, többdiplomás nőismerősöm azzal hívott fel lelkesen, hogy egy multicégnél tizennégy év tapasztalattal a háta mögött elnyerte álmai állását. Vezető beosztásba kerül, egy csapatot kell koordinálnia, munkája felelősségteljes lesz, és sokat fog utazni. Majd kis hatásszünet után hozzátette:
„Figyelj, én ezt egyáltalán nem érdemlem meg. A kollégáim rá fognak jönni, hogy alkalmatlan vagyok erre a feladatra. Átvertem mindenkit.” Emlékszem, először szóhoz se jutottam, majd próbáltam megnyugtatni, és pozitív megerősítést adni neki, hogy de igenis megfelel a pozícióra. 1978-ban dr. Pauline Rose Clance és Suzanne A. Imes pszichológusnők imposztor-szindrómaként írták le a jelenséget, az elnevezés is tőlük származik.
A „megtévesztés” mesterei
Az imposztor-szindrómások meg vannak győződve róla, hogy elért sikereiket nem a tudásuknak köszönhetik, hanem a szerencsének, a kapcsolataiknak, esetleg a külsejüknek. Rettegnek a lebukástól, mert úgy érzik, nem az adottságaik miatt választják ki őket egy fontos feladatra, hanem azért, mert mindenkit átvernek maguk körül.
Komollyá akkor válik a probléma, mikor a szorongás, a félelem annyira elhatalmasodik az illetőn, hogy céljai veszélybe kerülnek, és képtelen megvalósítani azokat. Kutatások szerint az imposztor-szindróma leginkább a szakmailag sikeres nők körében gyakori, illetve olyan személyeknél, akik kiemelkedő teljesítményt nyújtanak valamilyen területen.
A témáról Gazdag Enikő pszichológus véleményét kérdeztük.
Az imposztor-szindróma jelensége mögött a 'nem vagyok elég jó' félelme húzódik. A színésznők mellett példaként említeném Céline Diont is, akinek nem olyan régen voltam egy koncertjén Amerikában. A show elején levetítettek egy kisfilmet René Angélilről, aki a sztár ügynöke, majd később férje lett. A férfi 2016. január 14-én hunyt el rákban. Céline a koncerten elmondta, hogy a karrierjét a férjének köszönheti, és a show-n minden számát neki ajánlotta. Pszichológusként a legmegdöbbentőbb az volt számomra, hogy itt van egy borzasztóan tehetséges előadóművész, akinek a pályája példaértékű lehet bárki számára, és ennek ellenére mégsem hiszi el, hogy a sikerei kizárólag rajta múltak. Azt gondolja, hogy René által lett az, aki. Itt említeném meg Julian B. Rotter amerikai pszichológust is, aki a külső és belső kontrollos személyiségtípusokat kutatta. A szakember szerint minden ember a két végpont között helyezkedik el. Az ún. külső kontrollos személyiség úgy gondolja, hogy minden siker vagy kudarc a külvilágon, a szerencsén, másokon múlik, a belső kontrollos ember ezzel szemben túl nagy jelentőséget tulajdonít saját magának. Az egészséges személyiség valahol középen helyezkedik el ezen a skálán, azaz tisztában van vele, hogy mikor köszönheti saját magának a sikereit. Az imposztor-szindrómások a külső tényezőkben látják a sikerük kulcsát, és másokhoz képest alulértékelik magukat. A probléma hátterében gyerekkorból hozott minta állhat. A szülő nem tanította meg a gyereket arra, hogy van saját ereje, nem kapott elismerést, adekvát visszajelzéseket a teljesítményére. Felnőttkorban így nem alakulhat ki az önbizalom, és az a hit, hogy ő az élete ura. Ez problémát okozhat párkapcsolati szinten is, mert úgy érezheti, hogy nem érdemli meg a szeretetet, nem elég jó a másik ember számára.
A kétszeres Oscar-díjas színésznő, Jodie Foster például elárulta, hogy amikor megkapta a díjat A vádlottak c. film főszerepéért, azt hitte, véletlen volt. „Azt gondoltam, rá fognak jönni, és vissza fogják venni az Oscart. Eljönnek a házamhoz, bekopognak, és azt mondják majd: »Elnézést kérünk, de ezt valaki másnak szántuk. A szobrot Meryl Streep kapja.«”
A másik Oscar-díjas színésznő, Kate Winslet szerint a hírnév egyáltalán nem hozza meg az önbizalmat. „Néha egy forgatás reggelén úgy ébredek fel, hogy azt gondolom, nem tudom ezt folytatni. Csaló vagyok.”
Az előléptetés nem megoldás?
Imes és Clance pszichológusnők megfigyelték azt is, hogy az imposztor-szindrómások keményen megdolgoznak azért, hogy a külvilág ne vegye észre rajtuk, hogy „csalnak”, de közben állandósul a félelmük, hogy mindez kiderül. Sokszor úgy érzik, kétszer-háromszor keményebben kell hajtaniuk egy adott területen, mint másoknak, ezért túlzásba viszik a munkát, ami kiégéshez és alvási nehézségekhez vezethet.
Problémájukra nem jelent megoldást, ha a munkaadóik előléptetik őket, mert még több sikeres emberrel együttműködve úgy érzik, hogy nekik végképp semmi keresnivalójuk közöttük. Sokuk végül nem is pályázik jobb pozicíóra, vagy nem vállalják az előléptetést, amelyre egyébként a képességeik alapján alkalmasak volnának.
A külvilág visszajelzése nagyon fontos lehet az önbizalomhiánnyal küzdő személy számára. Segítség lehet a megélt sikerek tudatosítása, valamint az, ha nem hasonlítgatja össze magát másokkal, hiszen a hiányosságok összevetése a többi ember erősségével további helyzetértékelési torzulásokhoz vezethet.
Még nincs hozzászólás