Büntetés nélkül
A büntetést sokan a gyereknevelés hasznos és célravezető eszközének látják, mások pedig afféle szükséges rossznak, amit jobb lenne elkerülni, de néha nincs más lehetőség, mint ehhez nyúlni. Vajon tényleg így van? Vagy lehet büntetés nélkül nevelni?
„Amikor interjút készítettünk Vekerdy Tamással, ő így válaszolt erre a kérdésre: csak úgy lehet!” – meséli dr. Skita Erika kommunikációs hídépítő, aki tréningjein az elmúlt öt évben több mint ötszáz szülőnek segített elsajátítani az együttműködésen alapuló kommunikációs és nevelési technikákat.
Miért büntetünk?
„Amikor büntetésről beszélünk, érdemes megnézni azt is, hogy valójában mi a büntetés – teszi hozzá Turáni Szabolcs, Erika férje és trénertársa.
– Ha jobban belegondolunk, ez az idegen szóval retorziónak is nevezett jelenség nem a gyerek által elkövetett tettet igyekszik korrigálni, hanem a személy ellen irányul. Semmilyen logikai összefüggés nincs az eredeti, helytelen cselekedet és a büntetés között, egyszerűen csak fájdalmat akarunk okozni a »ha nekem rossz, neked is legyen rossz« elvén.
Azzal, hogy egy csínytevés fejében szenvedést okozunk a gyereknek, vagy megvonunk tőle valami jót, például a fenekére csapunk, vagy nem engedjük el a hétvégi buliba, nem a jóvátételt célozzuk meg, csak »beárazzuk« a cselekedetet. Nem véletlen, hogy általában akkor nyúlunk ehhez az eszközhöz, mikor olyan frusztráltak vagyunk, hogy már csak egy célunk van, valamiképpen visszaadni a gyereknek az általa okozott kellemetlenséget.”
Erika és Szabolcs szerint abba is érdemes belegondolni, hogy érzi magát a megbüntetett gyerek – ha máshogy nem megy, gondoljuk végig, mit éreztünk mi, amikor annak idején megbüntettek a szüleink. Egyrészt az az érzés lesz rajta úrrá, hogy ő rossz, ebből következően valószínűleg legközelebb is rosszul fog viselkedni – hosszú távon pedig az önbizalma is kárt szenvedhet. Sérül a szülő és a gyerek közti bizalom is, mivel a gyerek úgy érzi, a szülei nem fogadják őt el.
Ez hosszú távon, főleg a kamaszkorban lázadáshoz, titkolózáshoz, a szabályok kijátszásához vezethet, s a „miért pont ide születtem?” érzését is kiválthatja. A büntetés ráadásul csak rövid távon hat; hosszú távon az az eredménye, hogy a gyerek jól viselkedik – de csak ameddig a szülei látják. Sőt, adott esetben bosszút is forralhat.
Megtanulja?
A büntetést azzal a látszólagos céllal alkalmazzuk, hogy a gyerek megtanulja: amit tett, az nem helyes. Szakértőink szerint ez mégsem így működik.
„Pszichológiai tény, hogy tanulni akkor vagyunk képesek, amikor jól érezzük magunkat” – mondja Skita Erika. Más következtetéseket viszont igenis levon belőle: például hogy a bosszú jogos dolog, és a konfliktusok megoldhatók a „ha nekem rossz, legyen neked is rossz” típusú megtorlással.
Azt is megtanulja, hogy a büntetés az, amit el kell kerülni, meg kell úszni, vagyis legközelebb majd ügyesebben rosszalkodik, hogy elkerülje a lebukást. A büntetés szabályainak kijátszásában is egészen kreatívak tudnak lenni a kicsik és a nagyok.
Szófogadás vagy együttműködés?
Turáni Szabolcs szerint a tréningeken részt vevő szülők gyakran attól félnek, a büntetés hiánya oda vezet, hogy a lovak közé dobjuk a gyeplőt, és mindent ráhagyunk a gyerekre. Pedig erről szó sincs: sokkal inkább az a célja, hogy az együttműködésre való törekvésben se a gyerek, se a szülő érzelmei ne sérüljenek, és olyan szabályokat sikerüljön kialakítani a családban, amelyek minden félnek megfelelnek, és betarthatók.
Ha hosszú távon gondolkodunk, szófogadó gyermek helyett inkább a kölcsönös együttműködést érdemes megcélozni, és kívülről irányított, engedelmes alattvaló helyett megbízható, korrekt emberré nevelni a gyereket, aki adott esetben nemet is tud mondani.
Mikor a kreatív, erőszakmentes gyereknevelésről beszélünk, sokszor előjön a kérdés, vajon hogy lehet ezt bírni türelemmel, higgadtsággal és főleg kreativitással. Különösen akkor, ha a szülő maga is fáradt, ideges, százféle gond terheli. Dr. Skita Erika szerint ez valóban nem könnyű.
Fontos, hogy beszéljünk a gyereknek a saját érzéseinkről, ne titkoljuk el, ha aznap épp fáradtak, nyűgösek vagyunk, és kevesebbet bírunk. Maga a próbálkozás is hitelessé tesz minket: ha a gyerekünk azt látja, hogy bár igyekszünk, néha elbukunk. Megtanulja, hogy vannak az életben pillanatok, mikor a legjobb szándékkal sem sikerül minden. Ez sokkal jobb minta, mint az a folyton tökéletesnek látszó szülő, aki mellett a gyerek kudarcosnak érzi a saját, egyébként természetes emberi működését.
Néha ugyan nem könnyű úrrá lenni a vörös ködön, ami elönti az agyunkat, ha a gyerek századszorra is ellentmond, mégsem haszontalan egy kicsit hátralépni, és innen megnézni a viselkedését.
Vajon tényleg olyan rossz, amit csinál, vagy csak minket idegesít? Olyasmit várunk-e el tőle, amire elég érett fizikailag és lelkileg?
Nem túlzott elvárás azt remélni, hogy a kétéves gyerek csendben, nyugodtan ülje végig a hosszas buszutazást? És vajon ő tudatában van-e annak, hogy amit csinál, az helytelen?
A „rosszalkodás” sokszor a gyerek életkorából fakadó természetes viselkedés, amire a felnőtt reagál helytelenül. Az is sokszor megesik, hogy a gyerek csak a figyelmünket keresi, hiszen a rá irányuló negatív figyelem is figyelem: ha rákiabálunk, akkor vele foglalkozunk.
Megértés és következmény
De mit csinálhatunk, ha szeretnénk kiküszöbölni a büntetést a nevelési repertoárból? Először is érdemes megfejteni, netán a gyerekkel is megbeszélni, mi váltotta ki a viselkedését. Ha például verekedés miatt haragszunk rá, kérdezzük meg, mi hozta ki ennyire a sodrából, és hogyan érezte magát közben.
Azt is érdemes együtt megfogalmazni, mitől érezné jobban magát ő, és mitől a másik. Milyen szabályokat érdemes bevezetni, hogy ez máskor ne fordulhasson elő? Hol engedhetünk mi a kőbe vésett elveinkből, és hol várjuk el a gyerektől az alkalmazkodást? Mi a fontosabb: a szülői tekintélyünk, vagy az együttműködő légkör?
Turáni Szabolcs szerint az is jó megoldás, ha a tette következményeivel szembesítjük a gyereket. Ha ezek a következmények veszélyesek, nyilván nem engedhetjük kibontakozni, de ilyenkor is találnunk kell valamit, ami logikai összefüggésben áll a cselekedetével. Ha például attól kell tartanunk, hogy kiszalad az útra, akkor így nem tudunk eljutni a kedvenc játszóterére, és haza kell mennünk.
„Nagyon képlékeny a határ a következmény és a büntetés között, hiszen van olyan gyerek, aki a tett logikus következményét is büntetésként értékeli. Nem mindig könnyű megtalálni ezt a határt, és nem is lehet mindenkire érvényes receptet adni – teszi hozzá Dr. Skita Erika. – A saját gyerekét mindenki maga ismeri a legjobban, ezért ő tudja megtalálni a legjobb megoldásokat. Mindez, persze, nem könnyű, de hosszú távon nagyon is megéri.”
Még nincs hozzászólás