Budai László argentin vörösbora
Sok mindent kedvel. Szívesen van a gyerekeivel, szeret a ház körül tüsténkedni, kirándulni, utazni. Imádja a sportot, a focit, maga is atlétizált, 110 méteres gátfutó volt, majd tájfutó. De az életét a tangó határozza meg, napi 12-14 órát táncol. Kedvence mégis a bor. A finom, vörös argentin bor.
„Amikor az ember elmegy külföldre, vagy itthon a barátaival összejön egy jó beszélgetésre, esetleg valami különleges alkalom adódik, akkor szeretek jó borokat inni. Az argentin borok a legjobbak, de kedvelem a villányit is, a testes, nehéz, zamatos vörösborok állnak közel hozzám.
Persze, ha esténként hazamegyek, akkor egy lazulós rozé vagy rozéfröccs kerül az asztalra” – kezdi beszélgetésünket, és a kívülálló óhatatlan párhuzamot lát az argentin tangó és az ugyanonnan származó jó borok között, de Budai László úgy véli, a tangó, amit ő táncol, és ami itt, Európában látható, az már egy kicsit más mozdulatsor, mint az eredeti:
„A tangó nem kifejezetten az argentinok tánca, csak onnan ered. Közismert, hogy az ott élő lakosság 70 százaléka olasz, igen sok köztük a zsidó származású, a legtöbb tánctanár közülük kerül ki. Szerintem maga a tangó már európai tánc.
Sok nagymester is ideköltözött az öreg kontinensre, és az ő stílusuk és a helyi szokások határozzák meg a tangó kifejezésmódját. Van, ahol a versenytánccal, másutt a társastánccal, néhol – például Franciaországban – a kortárs tánccal, másutt a balettel ötvöződik. Mindig, mindenütt megkapja a tangó azt a helyi ízt, ahol a mestere dolgozik. Amerikában, Japánban is sajátos kultúrája alakult ki.”
Ne feledjük: többszörös Európa- és világbajnok tangómesterrel beszélgetünk! Aki persze jó néhányszor járt már a kedvenc borai és az életét jelentő tangó hazájában:
„Mendozában még sosem voltam, de Buenos Airesben már kilenc alkalommal, versenyeken, televíziós forgatáson. Pedig Mendoza, a legkiválóbb borok származási helye mindig is érdekelt. Örülök, hogy ma már itthon is lehet dél-amerikai vöröseket kapni, szeretem a zamatukat, a gyümölcsös ízüket. Ott terem a legfinomabb shiraz, de kedvelem ebből a fajtából a hazai délvidékit is. A borozás ugyanolyan közösségépítő, mint a tánc.”
Na, ez az utolsó kijelentés meglepő. A laikus inkább a szenvedéllyel vonna párhuzamot a tangó és a bor között. Ez viszont Lászlót lepi meg. Elgondolkodik, és meghökkentő magyarázatot ad:
„Borban az igazság, mondják, mert mikor az ember kicsit iszik, levetkőzi a gátlásait. Én ugyanezt érem el a tangóval, az energiámmal, hogy tudok úgy ölelni, úgy mozdulni, hogy a párom elhiszi, ismerem őt, nem kell az álarc. Lehet, hogy mint táncpedagógus, mint tangótanár én vagyok olyan hatással a táncpartneremre, mint egy pohár jó bor.”
Talán ezzel a hasonlattal érthető válik, hogy egy tanítvány a fordulatok, mozdulatok során egyszer csak elsírta magát. Ettől az eredetileg villamosmérnöknek tanult tánctanár meg is ijedt, s rájött, mennyire terápiás hatású lehet egy-egy táncóra. Kiderül, hogy jöttek is hozzá terapauták, hogy tanuljanak tőle.
És levonták azt a következtetést, hogy ha már nincs hová fordulni egy megoldhatatlan esetnél, elküldik a pácienst Lászlóhoz. Akitől nem áll messze a „tánc mint terápia” gondolata. Élettársával – aki integrált pszichológiát tanul –, tervezgetik, hogy talán elindulnak ebbe az irányba. Mert a tangó az önismeret, az önbizalom, a bizalom, az alázat és a hit tánca:
„A tangóban a legfontosabb a természetesség, hogy kibányásszuk magunkból a legeredetibb énünket. Minél több világbajnokságra jutottam el, annál világosabb volt számomra, hogy a tangó lényege alapjában véve nem a verseny, hanem – ahogy említettem – a színtiszta közösségi szórakozás.
Az egyik ember megöleli a másikat, és abból éreznie kell, mit akar az, merre mozdul, mikor indul, mikor áll meg. Ez az ölelés a legigazabb, a test legtisztább információja, ilyenkor meg kell érezni a másik energiáját, rezgését.
A tangó az a tánc, amelyben semmi másra nem hagyatkozhatsz, csak a testedre, a testbeszédre. A tangó tökéletes – improvizáció, irányítás és követés, döntések sorozata, amit nem mondok ki, de a partneremnek tudnia, éreznie kell. Nekem pedig bíznom kell benne, hogy tudja, mit akarok. Beszéd nélkül, csak a zene és a mozdulatok segítségével. Erősödünk és gyengülünk, az egyik megadja magát, a másik átveszi a vezetést. Ez a harmónia ennek a táncnak a lényege.”
A színházi berkekben is ismert, és a Színház- és Filmművészeti Egyetemen is tanító koreográfus-táncpedagógus jól tudja, hogy az ilyen kapcsolat gyakran több, mint két ember tánca, de legalábbis könnyen félreérthető a mozdulat, az energia áramlása:
„Aki egyszer megérzi a tangó lényegét, az átadja magát a partnerének teljes szívvel és lélekkel. De ez nem neki szól, a nőnek vagy a férfinak, hanem a zenének, a mozgásnak. Ilyenkor persze van egy kis féltékenység, elégedetlenség is bennünk. Szeretnénk, ha mégis rólunk szólna a tánc. Mert akkor, ott, csak mi ketten vagyunk egymásnak, és áthalad köztünk az energia, a flow.
Régen azt mondtam, egy vékony határmezsgyén mozog a tangó, a tánc, a mozgás, tudnunk kell, mit csinálunk. Ma már azt mondom, az ölelés baráti ölelés, és ezt mindenki ismeri. Engem pedig sok tekintetben megvéd. Nem véletlenül váltam már el kétszer, az elején én is azt hittem, a tánc csak nekem szól. Pedig tudnunk kell, hogy a tangó is csak egy játék. Persze, akadnak párok, akik a tánc segítségével jöttek össze, az ő gyerekeiket hívjuk tangó-bébiknek.”
Vajon ez az elhivatottság egy életre szól? László bízik benne, hogy igen: „Erősebb és gyorsabb – ami a tangóhoz nélkülözhetetlen – már nem leszek, hiszen elmúltam ötven. De mikor elhívtak Szentpétervárra, hogy egy idős – majd' nyolcvanéves – mestert helyettesítsek, akkor rájöttem: a tánctanítást életem végéig tudom csinálni. Három családról kell gondoskodnom, amit vállaltam, azt teljesítem. Élvezem a munkámat. Minden pillanatát. Ahogy a jó vörösbor minden cseppjét is.”
Még nincs hozzászólás