Boldog kapcsolatok
RIDIKÜL MAGAZIN A legtöbben még ma is a legendás, 1983-as István, a király-film Gizellájaként emlékeznek önre.
SÁRA BERNADETTE Igen, úgy vagyok vele, mint Margaret Mitchell az Elfújta a széllel: egyetlen könyvet írt, de az nagyon befutott (nevet). A mai napig felhívnak, hogy jelenjek meg rendezvényeken, és énekeljem el a dalokat a rockoperából, de így, harminc év után már nem gondolom, hogy ez lenne a dolgom. Hálás és büszke vagyok, hogy eljátszhattam Gizellát, akkor és ott.
Pedig alig akartam elmenni a válogatásra, három hónapos volt az első gyerekem, otthon voltam, szoptattam. Szerencsére a Városliget közelében laktunk, és a családom segített, ott tologatták a babakocsit a Királydomb közelében, míg zajlottak a felvételek. Ahogy terjedt az előadás híre, egyre többen jöttek el megnézni. Katartikus élmény volt. Érdekes, hogy ennek a horderejét mi, szereplők talán nem is érzékeltük egyből. Később vált egyértelművé, hogy akkor valami elindult, aminek komoly politikai utóhatása lett.
RM Az önnel készült interjúkban hangsúlyos helyet kap, hogy hosszú ideje boldog kapcsolatban él a férjével, Cseke Péter színművésszel, és harmonikus családi környezetben nevelték ma már felnőtt lányaikat. Mennyire volt nehéz mindezt a gyakorlatban megvalósítani? Főleg elhatározás kérdése, vagy inkább a szerencsés választáson múlik?
SB Nem gondolom, hogy a szerencse szó megfelelő erre. Sok minden játszott közre abban, hogy tegnap történetesen a 32. házassági évfordulónkat ünnepelhettük. Viszonylag későn mentem férjhez. Nem volt bennem házasodási vagy gyerekszülési pánik, éltem a szabad életemet, tele barátokkal, barátnőkkel. Fontos tudni, hogy mélyen vallásos családban nőttem fel, viszont a szüleim szabadságban neveltek, mert megbíztak bennem. Velünk élt egy apáca is, akinek a rendek feloszlatása után nem volt hová mennie. A szüleim befogadták, hogy segítsen édesanyámnak, aki három gyereket nevelt, az egyik testvérem ráadásul beteg volt. Szóval ez a nővér nagyon szeretett mindhármunkat, és általa a kezdetektől belém ivódott a hit és az erkölcs. De ez nem járt semmilyen dogmával vagy erőszakossággal, a lényéből kizárólag bizalom és szeretet áradt. Művészetkedvelő, szabad emberek voltak a szüleim, de az ötvenes évek vészterhes időszakában is tartottuk a vallásunkat.
Mindez azért fontos, mert nyilvánvalóan innen hoztam egyfajta biztonságot, és az életbe vetett mély bizalmat. Hogy majd minden úgy lesz jó, ahogy történik. Harmincegy évesen ismertem meg a férjemet. Már amikor először kezet fogtunk, egy apró villám cikázott át rajtam. Megéreztem, hogy ebben a kézben „valami van”. Nem állítom, hogy szerelem volt első látásra, mert sokáig nem vettem komolyan a közeledését. Hosszasan kellett udvarolnia, mire teljes bizonyossággal tudtam, hogy ő az a férfi, akivel képes lennék leélni az életemet. Attól kezdve viszont elválaszthatatlanok lettünk.
RM Mennyire volt nehéz összeegyeztetnie az anyaságot és a színészi hivatást?
SB Nem volt dilemma, hogy színház vagy gyerek. A szülés után száz százalékig anya lettem, ösztönösen azt éreztem fontosabbnak, hogy mellettük legyek. Hozzátartozik, hogy meg is tehettem ezt, a férjem akkoriban rengeteget játszott a Madáchban, anyagilag gondoskodott rólunk, ráadásul együtt éltünk a szüleimmel egy nagy lakásban, mindig volt segítségem. A szakma művészi részéről is könnyen lemondtam, tudtam, hogy ezek pótolhatatlan évek. Egyébként nem hagytam ki sokat, fél év után már játszottam.
RM Később visszanyerte-e a szakma azt a helyét az életében, ahol a gyerekek születése előtt volt?
SB Én sosem tettem fel mindent egy lapra. Negyedik nekifutásra vettek fel a színművészetire, tehát kitartóan akartam ezt a pályát, de nem reszkettem azért, hogy a színpadon legyek. Fontos volt a szabadságom, semminek sem akartam a rabja lenni, a színháznak se. Ennek volt hátránya is, hiszen lehet, hogy ma máshol tartana a karrierem, ha nem ilyen vagyok, de egyáltalán nem bánom. Leborulok azok előtt, akik életüket a színház oltárán áldozzák fel, én nem lettem volna erre képes. A karrier, a csillogás nem foglalkoztatott, nem az volt a fontos, hogy megmutassam, miért vagyok fönt a színpadon, mit akarok közvetíteni az embereknek. Összességében úgy érzem, hogy ami engem ebből a hivatásból érdekelt, azt meg is kaptam. Ráadásul szép családi életem lett, felneveltem két gyereket.
RM A lányok nem követték a szüleik pályáját. Örült volna, ha esetleg igen?
SB Nem voltak színházi gyerekek, nem is erőltettük. A nagyobbik lányunknak, Sárának eszébe se jutott ez a pálya, neki mindig is az volt az életcélja, hogy sokgyerekes családanya legyen. Most várják a harmadik gyereküket a férjével, akivel a gimnáziumban kezdődött a szerelem, és máig tart. Dorka, a kisebbik, kamaszként eljátszott a színészet gondolatával. Nem tiltottam volna el a pályától, ha nagyon akarja, de igyekeztem finoman másfelé terelni. És bebizonyosodott, hogy tényleg nem ez az útja. Sokoldalú, kreatív személyiség, elvégezte a Corvinus Egyetemet, tehetséges fotós, most épp a közszolgálati televíziónál dolgozik. Mindketten a világra nyitott emberek, kedvesek, barátkozók. Gyerekkoruktól kezdve az volt a szabály, hogy nálunk mindent lehet, csak hazudni nem. Bármi történik is, mondják el, ne mástól tudjam meg. Ennek eredményeképpen ma is őszinte, beszélgetős a kapcsolatunk.
RM Hogyan viseli az idő múlását? Mindig mondják, hogy ez a szép színésznőknek nehezebb…
SB Mostanában, a régi képeket nézve csodálkozom rá fiatalkori önmagamra. Őszintén mondom, túltettem magam a ráncokon, vagy azon, hogy nem fordulnak már utánam az utcán. Biztos azért is, mert a férjemmel harmonikus a kapcsolatom. Gyakran mondják, hogy a koromhoz képest jól nézek ki, ez nekem elég. Persze, kétségkívül vannak bizonyos hátrányok, például régebben, amikor beültem a volán mögé a hosszú, szőke hajammal, ha meg is állított a rendőr, sose büntetett meg. Na, ez már a múlté, de sebaj! (nevet)
RM Tehát elégedett az életével.
SB Így van. Ez nem jelenti azt, hogy sose gyötrődtem. Keresztje mindenkinek van.
RM A gyötrődéseken hogyan lett úrrá?
SB Ötven körül jellemzően felmerül az emberekben, hogy mi a feladatuk még, hogyan tovább az életben. A gyerekek ekkorra már általában önállóak, mi még erőnk teljében, ugyanakkor közeleg az öregség, szorongunk, mi lesz, ha kiszolgáltatottak leszünk. Több könyvbe belemélyedtem, tanulmányoztam Thomas Merton munkáit, ő egy amerikai trappista szerzetes és spirituális író volt. Ehhez hozzátartozik az is, hogy akkoriban elkezdtem a máriaremetei idősek otthonába járni. Erős belső indíttatást éreztem, hogy segítsek az időseken. Tíz éven át jártam oda, rendkívüli embereket ismertem meg. Három gondozottam volt, felolvastam nekik, beszélgettem velük. Halálukig mellettük voltam. Az egyikük, egy nyugalmazott egyetemi tanárnő, az ókori történelem és irodalom professzora volt, nem látott már, együtt olvastunk. A másik, egy apáca, gyerekkora óta béna volt, és szintén elképesztően nagy tudású, több nyelven beszélt.
RM Ez a szolgálat sokat adott a teljes élet megéléséhez?
SB Sehol máshol nem tanultam annyit az alázatról, a szerénységről... nem is tudok erről meghatottság nélkül beszélni. Szóval a könyvek, amiket ajánlottak, segítettek. Hogy miképp dolgozzam fel a nehézségeimet úgy, hogy ne keserű és depressziós legyek, hanem épp ellenkezőleg, a fájdalom égesse ki belőlem a rosszat, és jobb emberré válhassak általa. Mert volt részem testi-lelki megpróbáltatásban egyaránt, a gerincműtétemtől kezdve a testvérem haláláig. Szóval azt hittem, én fogok segíteni az időseken, ehelyett tőlük kaptam, rengeteget.
RM Mi az, amire jelenleg a leginkább vágyik?
SB Szeretném, ha az idősebb korom a belső béke és elfogadás jegyében telne. A múló évek mindenféle változást hoznak, szeretném ezeket jól feldolgozni, és nyugalomban élni, hogy tudjak segíteni a családomnak, és örülni nekik.
Még nincs hozzászólás