Bohócorral hoz vidámságot
Kárász Eszter autójában az alapfelszereléshez tartozik a piros orr, az a kis szivacsgombóc, amit a bohócok az orrukon viselnek. Anélkül el se indul sehová, mert bármikor szükség lehet rá.
„Én nagyon sokat vezetek, hordom a gyerekeimet az iskolába, fellépésre megyek, rengeteg cuccom van, úgyhogy bármennyire szeretek biciklizni, legtöbbször autóval kell mennem. Szerintem jól vezetek, bár ezt sokan kétségbe vonják, főleg a piros lámpánál.
Olyankor fölteszem a piros orrot, és átnézek a mérgelődőre. Ez duplán hasznos, mivel vulkántermészetű ember vagyok, úgyhogy engem is megóv attól, hogy letekerjem az ablakot, és magamhoz nem méltó módon reagáljak, másrészt őt is kirántja abból a dagadó erekkel üvöltöző állapotból.
Néha vissza is mosolyognak – legalábbis a kiabálás abbamarad –, sőt, olyan arcokat vágnak időnként, hogy azt filmezni kellene.”
Eszter pontosan tudja, hogy a nevetés gyógyít.
„Ezért is lettem bohócdoktor. Magamat is gyógyítom a nevetéssel. A kórházban a nevetés erejével gyógyítjuk a beteg gyerekeket, de nemcsak a gyerekeket, hanem a szülőket is, akik ezzel ki tudnak lépni abból a félelemből és rettegésből, ami minden anyát és apát eltölt a gyermeke betegágya mellett. Még az orvosokat és a nővéreket is igyekszünk kibillenteni, hogy pluszenergiával tudják tovább végezni a munkájukat.”
Ezután adta magát a kérdés: szóval meg tudsz nevettetni egy orvost is?
„Volt már rá példa, nem könnyű, nem könnyű, de szerencsére jó a kapcsolat velük. És olyan is előfordult, hogy az orvos nevettetett meg engem. Vannak, akik nagyon szívesen beszállnak a játékba, hiszen egy fárasztó napon jólesik kilépni a szerepükből.
Mint amikor nem találsz ki a labirintusból: ha fölrepülhetnél, a magasból rögtön tudnád, hol a kivezető út. Mikor nagyot nevetünk, fölébe emelkedünk a helyzetnek, és rögtön látszik, hogy merre tovább.”
Még nincs hozzászólás