Bodnár Erika köves világa
Sosem volt kőből a szíve, épp ellenkezőleg. A szívét is belakták a kövek. Bodnár Erika, a Katona József Színház legendás csapatának egyik alapító tagja hosszú évek óta gyűjti őket. De nem a kicsiket, a tenyérbe zárhatókat, hanem a nagyokat, testeseket, súlyosakat.
Különböző formájúak, színűek, a világ egymástól távol eső pontjairól. Lakásban sehol sem láttam még ennyi követ, mint nála. S főleg nem ilyen szépeket, finom vonalúakat, napnak és holdnak, fénynek és szélnek, víznek és sötétségnek ennyi földi rokonát. Múlt, jelen és jövő a kövekben. Mint a szerepeiben. Harminchárom év alatt a Katona frontvonalában, ahol a színházi ízlés és a gondolkodás egy tőről fakad.
„A Katona nagyon nyitott színház, ahol szellemileg irgalmatlanul észnél kell lenni. Tudnod kell, hol élsz. Nem a pályádról kell, hogy vad álmaid legyenek, hanem az életről, a világról, amely körülvesz. Nálunk nem elég az alapműveltség. Fontos, hogy újságot olvass, és szépirodalmat, hogy nyitott legyél és tájékozott. Hogy véleményed legyen a dolgokról, történésekről.”
Ez a jelen. A múlt: Egérke Örkény István csodálatos Macskajátékában. Előbb Szolnokon, aztán a Pesti Színházban.
„Hegedűs Ági zseniális Orbánné volt vidéken, Sulyok Mária mellé Várkonyi Zoltán, a főiskolai osztályfőnököm rendelt, amikor Halász Judit babát várt. Sulyokot sosem láttam nevetni. Fél öttől fél hatig mindennap ott kellett lennem az öltözőjében. Behívott. Beszélgettünk. Megtisztelő volt. Sulyoknak is, Bulla Elmának is, aki Gizát játszotta, ágyban fekvő beteg volt a férje. Otthagyták az ápolóra, amikor bejöttek a színházba. Bullában több volt a vitalitás, kívül maradt az egészen, Sulyok nő volt, mégsem bírta ki azt, amit a kolléganője. Egy délelőtti próbán tudta meg, hogy meghalt a férje. Azonnal felhívta a szerelmét, hogy vegye tudomásul, köztük most mindennek vége, soha többé nem akar találkozni vele. Talán úgy érezte, most lenne gazemberség a részéről, ha boldog lenne.”
Várkonyi Zoltán legendás kosztümös filmjeiből hiányzik Bodnár Erika. Ő maga úgy érzi, nem is illett bele ezekbe a történetekbe.
„Várkonyi a tökéletesen szép nőket szerette. Tudta, hogy a közönség kiért fog rajongani. Egy bemutatkozó, fiatal színésznőnek, akit először engedett fel a Vígszínház színpadára, gyönyörűnek kellett lennie, azonnal be kellett robbannia. Ő ezt csak így tudta elképzelni. Centire tudta az ízlésének megfelelő méreteket, s aki ettől eltért, annak esélye sem volt nála. Valahogy túltette magát azon, hogy az osztályába járok.
Mindenkinek megjósolta a jövőjét. Nekem azt mondta: »Nagyon nehéz sors a magáé ezzel az alkattal!« Én őt egy kicsit sem érdekeltem. Megértettem. Mit akarhatok én X, Y és Z mellett? »Nagyon nehéz évek várnak magára – vélekedett. – Ha nem tűnik el és nem züllik el, ha negyvenéves koráig a pálya közelében tud maradni, akkor még lehet magából színésznő. Addig nem!« Szerencsére tévedett, és én így is imádom őt. Nem azért, mert mazochista vagyok, hanem mert rengeteget tanultam tőle. S talán becsülte is bennem, hogy nem csináltam össze magam attól, amit mondott, nem fakadtam sírva, nem remegett kezem-lábam, hanem becsülettel végeztem a dolgomat.”
Lányarcok tükörben. Bán Róbert mozifilmje Mándy Iván írásaiból. Csirkefej. Spiró György drámája a Katona József Színházban. Szent Kristóf kápolnája a tévében, Galgóczi Erzsébet novellája nyomán. Már ezek is a múlt „kövei”. Súlyuk van. Elgördíthetetlenek. Nem csorbít rajtuk sem az idő, sem egy új látásmód. Konstans értékek.
„Mándy barátsága a film folyománya volt. Minden hónapban egyszer találkoztunk a Különlegességi cukrászdában, s két óra alatt mindent megbeszéltünk. Két cikket is írt rólam a Film Színház Muzsikának. Mind a kettő szerelmes levélnek is beillett.
A Csirkefej Gobbi Hildát jelenti számomra. Egyszer nagyon nagy bajban voltam, kellemetlen helyzetben. Kihúzott belőle. Rengeteget tanultam a történeteiből. A Csirkefej idején együtt öltöztünk, a tükör két oldalán ültünk. Láttam egyszer, hogy csendben piszmog. Ráncokat húzogatott az arcára. Öregre festette magát. Hatvanhét éves volt. Mondom, azonnal töröld le, amúgy is tiszta ránc az arcod. Megszállottja volt a maszkolásnak.
A másik, ami érdekes volt benne: ki nem állhatta a tehetségtelen embereket. Ki is mutatta. Nem hátulról, pacekban! Azonnal kiszúrta, s ott már nem volt irgalom. Ha ilyen valakivel került össze a színpadon, egyszerűen észre sem vette, hogy ott áll mellette.”
Bodnár Erika harmincharmadik évadját zárta a Katona József Színházban. Bírja a terhelést. A Faustban négy szerepet játszik. Nincs olyan figura, amelyen ne találna fogást. Fia a Nemzeti Múzeum tárgyrestaurátora. Két unokája, a tizenkilenc éves Norbert és a három esztendővel fiatalabb Réka most éppen a művészi pálya közelében jár. A fiú kamerával, a lány gitárral a kezében.
„Boldog vagyok, mert látom, hogy a fiam is az, a gyerekeit pedig nem féltem, ők is meg fogják találni az útjukat az életben. Ja, és a kövek! Igen, azok is ámulatba ejtenek. Mindegyikről tudom, honnan kísért haza. Olyan nincs, hogy valakitől kaptam, ajándékként hozta valahonnan.
Nekem csak olyan köveim vannak, amelyekről pontosan tudom, honnan vettem el, hol találtam rá, honnan került hozzám. Tudom, melyik van Jeruzsálemből, melyik Görögországból, melyik Norvégiából. A fél világ nálam van kövekben. De olyan jó, masszív darabokban. Ezek az én drága köveim. És már nemcsak én szeretem őket. Norbi is, aki most fog egyetemre menni.”
Még nincs hozzászólás