Betonba zárt elektronika
Kúszónövényként élő és mozgó installáció a Magyar Színházon, moaré-hullámok a Zeneakadémia üveghomlokzatán, világító mennyezeti plasztika a Művészetek Palotájában, történeteket mesélő járda Monoron, betonból készült ékszerek a Sziget Fesztiválon vagy éppen az új Moszkva, akarom mondani Széll Kálmán téri óra. Dizájn, tartalom, funkció, innováció.
Baróthy Annát már egy ideje ismerem: többször készítettem vele interjút egy televíziós magazinműsornak.A műhelyében találkozunk: bohém összevisszaságban látható itt minden, amit egy dizájner alkotói bázison csak el lehet képzelni: prototípusok, félkész változatok, modellek. Minden színes, és valahogy érintésre váró.
Múlt és jövő metszete
„Van bennem egy erős vonzalom a hagyományos iránt: szeretem a kézműves jelleget. Hatalmas a varázsa annak, ha valamit kézzel formálsz, alkotsz meg. A tradicionális és a kortárs között pedig csak látszólagos az ellentét: nagyon vibráló tud lenni, ha a régit, a rozsdásat összepárosítod valami új, csillogó dologgal” – kezdi a beszélgetést Anna, a csapat vezetője.
Nem hagyom annyiban, tetszik ez az időambivalencia. Vagy időtlen egység? „Nézd, bármi, ami körülvesz bennünket, ebben a kettősségben él. Mindenki hoz magával egy történetet, ami a múlt öröksége, és vágyak sokaságát, ami a jövő ígérete. Állandó párbeszédet folytat bennünk a feldolgozás és a vágyakozás. Szóval érdemes ezt a kettőt együtt megmutatni.”
Nagy szavak ezek, de ha az S39 munkáira gondolok, megalapozottnak tűnnek. Programozott LED-falat integrálni egy rozsdás holokauszt-emlékfalba vagy lenyomatként megőrizni az egykori időmérő szerkezet képét az új Széll Kálmán téri óraoszlopon: mi ez, ha nem a régi és az új egyben?
Összművészeti komplexitás
A csapat tagjai a művészeti ágakat vegyítve, tág horizonton gondolkodva próbálnak választ adni minden egyes felkérésre, feladatra.
Mint mindig, most is több projekten dolgoznak párhuzamosan: közreműködnek építészeti munkáknál, például homlokzatok megvalósításánál, gyakorta jelentkeznek összművészeti installációkkal közterületeken vagy éppen kiállítóterekben, fejlesztik üvegburkolat-termékcsaládjukat, de a BETON workshop keretein belül oktatják is a felnövekvő tervezői, dizájner generációt.
„Nagyon változatos a munkánk, a termékfejlesztéstől kezdve az építőipari betonozásig minden egyszerre zajlik. Kevesen vagyunk, kevesebben, mint ahány poszt és feladat van: ezért multifunkciósnak kell lenni. Ettől szép, de veszélyes is ez az életforma. Csinálj jót, ne veszítsd el a kreativitásod, de azért maradj is életben, add el a terméked!” – meséli Anna, amikor arról kérdezem, mi a legnagyobb kihívás, amivel napról napra szembe kell nézniük.
Magától értetődő jelenlét
Bármelyik munkájukat vesszük is, mindben jelen van a környezettel való párbeszéd. Különösen fontos számukra, hogy az általuk létrehozott objektumok megjelenésükben és történetükben is illeszkedjenek oda, ahol helyet kapnak.
„Az a mottónk, hogy csak annyit kell tenni, amennyi az élményhez szükséges. A dolgok nem önmagukban, hanem a környezetükkel együtt teljesek. Az a jó, ha valami úgy jön létre, úgy kerül valahová, hogy magától értetődően belesimul. Mintha mindig is ott lett volna” – vallja a tervező. Persze, erre eszembe jut a Moszkva téri óra, ami azért kapott hideget-meleget.
„A feladat elvállalásakor tudtuk, hogy ide nem lehet »jót« csinálni, hiszen az emberek eleve kritikusan fogadják a hely élményterheltsége miatt. A nagypapa óráját nem lehet pótolni. Akkor fog az új óra beépülni, ha egy következő generáció megszereti, ha új élmények, emlékek rakódnak rá, mint annak idején a régire” – mondja Anna, majd azt is hozzáteszi: az óraoszlop próbaüzem alatt van, három hónapig figyelik az esetleges meghibásodásokat és reakciókat, majd összegzik a tapasztalatokat, és csak szeptember elején, a korrekciókkal válik véglegessé a beállítás.
Inspiráló ismeretlen
A csoport karakterisztikájához szorosan hozzátartozik, hogy az öt-hat fős maghoz projektalapon társművészeket hívnak, diákokat toboroznak, vagy szakembereket vonnak be, akik az adott feladathoz szükséges célirányos készségeket, új nézőpontokat hozzák.
„Valahogy ez a bázis olyan erővonalak mentén működik, ami sokak számára karakteres, érdekes, inspiráló. Mi magunk is szántszándékkal keressük az újat, hogy minden projektünkben benne legyen az ismeretlenbe való elindulás izgalma. Néha úgy érzem, nem is mi csinálunk dolgokat, csak egyfajta csatornaként működünk, hogy valami megszülessen általunk” – mondja a dizájner, miközben néha el-eligazítja az arra tévedő kollégákat: merre keressenek valamit, kit hívjanak fel, mit intézzenek el.
Ősanyja ennek a helynek, mégis gyermeki lelkesedéssel, kíváncsisággal viszonyul mindenhez. Ez is milyen ambivalens. Vagy mégsem? Végül is mindegy. Valahol mind egy.
Még nincs hozzászólás