Beszédes gesztusok

2014. március 12. | Írta: Kiss Ambrus Emma

Hányszor fordul elő egy-egy kapcsolatban, hogy az egymás felé igyekvők úgy vétik el az irányt, mintha mindketten elhagyták volna a kontaktlencséjüket! Nem látják egymást. Vagy másnak látják. Nem értik a másik gesztusait, néha még a szavait sem.
Más-más szeretet nyelvet beszélnek.

Amikor a táska lerakása és a kabátlevétel után szó nélkül befordult a konyhába, és elmosogatta a tányért és a kanalat, amit órákkal ezelőtt gonosz, trehány módon otthagytam – pedig igazán lett volna rá időm, hiszen mi dolgom is van egész nap, itthon vagyok a gyerekekkel –, le tudtam volna döfni a vajazókéssel. Tényleg kifordul a világ gyémánttengelye, ha leheveredik egy kiskanál a mosogatóban?  Muszáj demonstrálnia, hogy az egész napi munka után még ezt is neki kell megcsinálnia, mert még erre se vagyok képes?

De ő azt hitte, örülni fogok annak, hogy segít.  Persze, ezt csak sokkal később mondta el, amikor már mindketten mással éltünk: én a magam kényelmes, nagyjából vállalható szinten tartott káoszában, ő a biztonságos, élére állított rendjében. És én is csak jóval később meséltem el neki, hogy amióta a második férjem egyszer azt találta mondani: „hű, de csillog ez a mosogató, annyira imádom, hogy ilyen gyönyörűen ki tudod takarítani” – eszembe se jut a koszos edények napokig tartó tárolása. Hadd csillogjon!

Két ember akkor tud boldogan élni egymással, ha mindkettő folyamatosan érzi, hogy a másik szereti őt. „A tele szeretet-tank – egymás érzelmi szükségleteinek betöltése – nyugodt és barátságos légkört teremt, mely elősegíti egymás megértését, a különbözőségek kezelését és a problémák megoldását. Meggyőződésem, hogy a szeretet iránti érzelmi szükséglet betöltése minden másnál fontosabb a házasságban” – írja Gary Chapman, az Egymásra hangolva - öt szeretetnyelv a házasságban  című könyv szerzője.

Vannak olyan párok, amelyek tagjai boldog elégedettségben élnek le egy hosszú életet egymás mellett, mások pedig a szerelem elmúltával üresnek érzik a kapcsolatot, s a társuk elveszíti szemükben minden vonzó tulajdonságát: nem érzik már egymás szeretetét.

A szeretet kifejezése olyan, mint az anyanyelv. Gary Chapman, aki párterapeutaként húszévnyi tanácsadói tapasztalatát sűrítette a szeretetnyelvekről szóló elméletébe, azt mondja, ötféle embertípus, ötféle ilyen „anyanyelv” létezik – persze, sok keveredéssel és „belső nyelvjárással”. Ezek a minőségi idő, az érintések, a szívességek, az ajándékok és az elismerő szavak.

Léteznek olyan kapcsolatok, ahol mindketten ugyanazt a szeretetnyelvet beszélik. Ez könnyű, áldásos helyzet.

– Szeretlek – mondom, és elmosolyodik.

– Én se kicsit.

– Olyan ügyes voltál, hogy felraktad azt a tükörajtót.

– De te találtad ki, hogy ilyet vegyünk, mert megduplázza az előszobát, nekem sose jutott volna eszembe.

Ha mindketten komolyan és hihetően megdicsérjük a másikat, anélkül, hogy bármelyiküknek rá kellene kérdeznie, ki kellene provokálnia az elismerést, és a jó szó mindkettőnknek jólesik, akkor töltődtek a szeretet-tartályok – szinte látom, ahogy emelkedik a kis szintjelző.

Így persze könnyű együtt élni – lehet, hogy az ilyen embert hívják lelki társnak.

Ha a párunk nem az elismerő szavak, hanem az ajándékok nyelvén ért, nem dicsérni kellene, hanem egy új fúrófejkészletet venni neki. 

Ha az érintések nyelvén, akkor megsimogatni a buksiját, ha felérünk odáig. De ha a szívességek nem fontosak neki, ne pucoljuk ki a cipőjét hálából, mert csak ő tudja, hogy melyik spray-t kell hozzá használni, és azt már különben is ki akarta dobni… Ettől nem töltődik az a bizonyos tank.

Meg lehet tanulni a másik szeretetnyelvét, főleg, hogy az emberek általában nem csak egy nyelvet beszélnek. Akinek az elsődleges szeretetnyelve az érintés, annak is lehet fontos a minőségi idő, és így nem nehéz elfogadnia, ha a másik számára ez a szeretet legékesebb bizonyítéka. 

Amikor egy hatalmas, drága tésztagépet kaptam karácsonyra, alig tudtam a csalódott keserűségemet palástolni. Az istenért, hát miért nem vesz végre egy nagy szemű láncot a bokámra, amivel odalakatolhat a konyhában a lapradiátorhoz? Csak hogy nyilvánvaló legyen, mire megy itt ki a játék. Amikor tényleg hetek óta lassítok az ékszerész kirakata előtt, ahol az a mesés akvamarin fülbevaló kelleti magát. Olyan szép lennék tőle, hogy talán még ő is észrevenné, és elmosolyodna végre, hogy milyen szép felesége van. De ő soha nem vett „fölösleges tárgyat”, szerinte egy ajándék legyen hasznos.

Pedig én szeretem az ékszereket. A bokaláncot is, csak nem vasból. És lakat nélkül.

A szerelem csapdája, hogy eleinte nagyon figyelünk a másikra, és általában ösztönösen használjuk és értjük az összes szeretetnyelvet. Aztán később valahol elfeledkezünk a többiről, és marad az, ami az elsődleges gesztusunk volt. Ekkor már nem biztos, hogy örülünk a virágnak, és sokkal fontosabb lenne, hogy az a nyomorult kapuzsanér meg legyen javítva. De az is lehet, hogy nem akarjuk már újra és újra végighallgatni a tegnapi meccs minden részletét. Csak az kellene, hogy hozzábújhassunk a kanapén.

Ha eredményesen akarjuk közölni szeretetünket, meg kell tanulnunk azt a nyelvet, amelyet a társunk megért. Hogy újra és újra megteljen az a szeretet-tartály.