Balettművészek a nagyvilágban
Tele van a világ magyar balettművészekkel – állíthatjuk kis túlzással egy nemrégiben napvilágot látott lista nyomán, amely csaknem ötven magyar táncost sorol fel Ausztriától az Egyesült Államokon át Izraelig.
De ez nem új jelenség, hiszen a tánc nyelve nemzetközi, és e művészpálya más foglalkozásokhoz mérten oly rövid, hogy nem csoda, ha azt a lehető legtöbb fellépéssel kívánja kitölteni egy táncos. Mészáros László, aki huszonöt évig volt a Svéd Királyi Balett balettmestere, jól ismeri ezt az érzést:
„Harmincéves voltam, amikor 1981-ben felújítás miatt bezárt az Operaház, ahol szólista voltam, s tudtam, hogy lenne még öt-hat évem a színpadon. Gondoltam, keresek helyet a világban, ahol letáncolhatom. Az éppen Oslóban dolgozó Róna Viktort hívtam fel, ő ajánlott be a Norvég Nemzeti Balett igazgatójának, aki egy próbagyakorlat után felvett szólistának a norvég Operához.
Ennek akkor volt egy borzasztó nehéz adminisztrációja, hivatalos útlevél öt ablakkal, Interkoncert-szerződéssel, extra 10 százalékos adózással. Ez utóbbi azt jelentette, hogy miután kint megfizettem a járandóságom után a norvég adót, 10 százalékot be kellett fizetnem a magyar államkasszába. Azért, hogy kint táncolhatok.”
Mészáros útja Oslóból Augsburgba vezetett, onnan pedig már nem táncosnak, hanem balettmesternek szerződött előbb Malmőbe, majd Stockholmba, a Királyi Baletthez. Amikor arról kérdezem, mitől olyan szívesen látottak a táncosaink más országokban, azt mondja: azért, mert jók.
A magyar táncművészet arra az orosz iskolára épül, amit világszerte elismernek, de ez nem jelenti azt, hogy akár az ő aktív idejében, akár ma ne kellene komoly felvételi procedúrákon megfelelniük a jelentkezőknek. Próbatáncok, próbatanítások sora vezet el odáig, hogy valaki egy kinti társulat tagja legyen.
A balettmester cáfolja azt a vélekedésemet, hogy a kemény felkészülés, a balettintézetben töltött nehéz évek úgy összekovácsolnák a táncosokat, hogy külföldön kapcsolatban maradjanak. Az mondja, az ő generációját sokkal inkább a közös munkahely, a magyar Operaház hozta és tartotta össze, amely valódi társulatot, a társulatnak pedig otthont adott.
Így azután a világban sokfelé fellépő Róna Viktor, a több színházban koreografáló Barbai Ferenc és Vámos György, a Svájcban tanító Németi Sándor, az oslói balettmester Szolnoki Zoltán, a Bécsben és Münchenben táncoló, majd a bécsi Staatsoper és Volksoper balettegyüttesét és a Staatsoper balettiskoláját igazgató Harangozó Gyula még követték egymás külhoni karrierjét, tudtak egymásról.
Ma már nem jelent politikai vagy adminisztrációs nehézséget egy másik országba szerződni, s valahogy a média sem érzékeny erre. Míg egy-egy nagyszerű operaénekes fellépése New Yorkban vagy a milánói Scalában címlapra kerülhet, ez a legritkább esetben történik meg egy magyar balett-táncossal. Más értelemben is átalakult a színpadi világ, és nemcsak Magyarországon.
„Egyre kevesebb a régi értelemben vett balett-társulat, s mind több a »company«, ahová produkciókra, rövidebb-hosszabb időkre szerződnek csak a táncosok. Lassan minden együttes sokféle nemzetiségű táncosból áll.” Akik Skype-on és Facebookon tartják a kapcsolatot – nem egymással, hanem a földgolyó másik részén élő barátaikkal.
Még nincs hozzászólás