Az óriások földjén, Patagóniában
Majdnem száz évvel ezelőtt, 1930-ban egy Olaf Stapledon nevű angol filozófus és sci-fi-író arról írt, hogy Patagónia lesz a civilizáció új központja, amikor Európa és Észak-Amerika már lemaradt a fejlődésben és végleg elszegényedett. "Az utolsó és az első emberek" című könyvből 2020-ban film is készült, és Stapledon jóslata annyiban máris bevált, hogy a környezetváltozás miatt valóban egyre többen költöznek élhetőbb helyekre, mint a mai világvárosok, és Patagónia kétségkívül ilyen.
Nemrég írtunk arról, hogy bolygónk maradék hidegebb területei egyre vonzóbb utazási és letelepedési célok, és az olyan bevett nyaralási kedvencekkel együtt, mint például a Földközi-tenger vidéke, Skandinávia és a Balti-tenger környéke ugyancsak divatosak lettek.
Most bemutatunk egy másik ilyen helyszínt, amely a mi közép-európai szemünkben már-már a világvége, a tengeri nemzetek azonban ötszáz éve tudják, hogy Patagónia Paradicsom lehet, vagy ha nem, hát az utolsó menedék.
Kimondod a nevét – ’Argentína’ –, és pezsdül a véred
Patagóniába tartunk, amelynek túlnyomó része ugyan Argentínában van, de azért a chilei oldalról se feledkezzünk meg. A Csendes-óceán felé néző chilei patagón föld meredeken ereszkedik le az Andok csúcsaitól, jeges, havas, fjordoktól csipkézett, tagolt, erdős partvonal. Az argentin oldal lassan süllyed az Atlanti-óceán felé, és egyes részei olyan óriási kiterjedésűek, hogy egészen más jellegzetességeket mutatnak.
Ami közös bennük, az a szemhatárig tartó háborítatlan nyugalom és a csend. A kelet-patagón világban minden létezik: alpesi hegyvidék gleccserekkel, jéghideg tavakkal, száraz és füves puszták, az óceánhoz igyekvő sivatagok. Fent fenemód vad hegycsúcsok szúrják a szemet, lejjebb lankás legelőkön pásztáz a tekintet, lent meg az ordítóan kietlen síkságban keresünk valami kapaszkodót.
(A teljes cikket elolvashatja a Ridikül Magazin 2025. évfolyama 5. számának 51. oldalán!)
Még nincs hozzászólás