Az életem egy kész regény, megírta más és élem én
Az életem egy kész regény - szólt a sláger, és valóban: mindannyiunk életét el lehet úgy mesélni, hogy az izgalmas, megindító, édesbús, keserű vagy épp unalmas legyen. De vajon mitől vagy kitől függ, hogy életünk regénye a kudarcok és ballépések sorozata, vagy a lehetőségek kiaknázásának sikertörténete lesz? A pszichoterápiának egy viszonylag fiatal ága a történeteken keresztül igyekszik segíteni a szakemberekhez forduló családokon, egyéneken. Hogy ne más, hanem mi írjuk az életünk regényét, mégpedig úgy, hogy az a legjobban illeszkedjék a számunkra fontos értékekhez. Ahhoz, ahogyan mi szeretnénk élni.
Életünket történetekben éljük. Ha például valaki azt mondja magáról, hogy ő egy szerencsétlen flótás, akinek soha semmi nem sikerül, akkor ennek bizonyítására rögtön több történetet is fel tud hozni. A múltkor is elé álltak a sorban, pont előtte fogyott el a jobbik sör, lekéste a vonatot, és a főnöke is mindig őt találja meg a nemszeretem feladatokkal. Nem is csoda, hogy el akarja hagyni a felesége.
A bizonyító erejű történeteknek se vége, se hossza, és – ha hagyjuk – az illető bárkit perceken belül meggyőz arról, hogy nála kudarcosabb embert nem hord a hátán a föld. De csak ha hagyjuk. Elég odafigyeléssel hamar észrevehetjük azt a momentumot, mikor a szerencsétlen flótás a kezébe vette az irányítást, amikor nem hagyta, hogy az események vagy mások irányítsák, és sikeresen, sőt, élvezettel vett egy akadályt. Csak megfeledkezett róla. Ha felelevenítjük a sikert, máris találtunk egy új, alternatív történetet.
A múlt század ’80-as éveiben útjára indult narratív terápia nevű program azt vallja, hogy ha a problémával terhelt domináns történet egyeduralmát olyan alternatív történetekkel bontjuk meg, amelyek egy élhetőbb élet reményét adják, a tetteink is ezeket fogják követni. Mert a magunkról mesélt történetek nemcsak leírják, de irányítják is az életünket.
A narratív szemlélettel dolgozó terapeutának tehát az a feladata, hogy meghallja az elbeszélésben azt a – gyakran apró – momentumot, ami kiindulópontja lehet egy ilyen alternatív történetnek, azt kérdéseivel kibontsa, és minél részletesebben elmeséltesse.
Persze attól, hogy egyszer elmeséljük – ha mégoly színesen is –, még nem kapnak ezek az új történetek különösebb jelentőséget, hiszen a hosszú évek alatt megerősödött problémás sztorival kell felvenniük a versenyt. Sokszor kell rájuk visszautalni, leírni, elmesélni, és mint a bélyegeket vagy a színes képeslapokat, gyűjtögetni őket.
„Az ember nem probléma, a probléma a probléma” – mondta Michael White, a szemlélet egyik alapítója, amivel arra utal, hogy sokkal könnyebben vesszük fel a harcot egy gonddal, ha nem képzeljük a személyiségünk szerves részének. Könnyű kibújni a felelősség alól, mikor azt mondjuk magunknak: „én már csak ilyen indulatos ember vagyok, nem csoda, apám is ilyen volt”.
Ha viszont néhány lépésnyire eltávolodunk a problémától, és úgy beszélünk róla: „az Indulatokkal néha meggyűlik a bajom. Megakadályozzák, hogy tisztán gondolkodjam, hogy megértsem a másikat ...” – máris elindultunk azon az úton, hogy szembeszálljunk ezzel a gonddal.
Fel tudjuk fedezni, rá tudunk csodálkozni a rendelkezésünkre álló erőforrásokra, amelyek segítségével felvehetjük a kesztyűt a legádázabb ellenféllel szemben is. Így fogalmazódhatnak meg azok a történetek, amelyeket eddig félresöpörtünk, mert „nem voltak jellemzőek ránk”.
Egyre gyakrabban érkeznek pszichológushoz az emberek azzal, hogy „nem teljesítek elég jól, nem tudok koncentrálni, alig alszom, aztán másnap elfelejtek, összekeverek dolgokat, de a legijesztőbb, hogy ez néha már nem is érdekel. Úgy látszik, nem vagyok elég jó ehhez a munkához ... ha egyáltalán jó vagyok még valamiben”.
Szerencsére nincs olyan eset, mikor akár a leginkább önostorozó történetben is fel ne csillanna valami remény. Egy mozzanat, amiből látszanak azok az értékek, amikért a szakmáját választotta. Vissza lehet idézni azokat az emlékeket, amikor még „úgy éreztem, meg fogom váltani a világot”, és fülöncsíphetők a problémák, amelyek elfedik, elhomályosítják vagy lehetetlenné teszik ezeket az érzéseket. Az Elvárásokat, a Maximalizmust, vagy azt, hogy miközben az életünkbe egyre újabb és újabb feladatok érkeztek, elfelejtettünk fontossági sorrendet felállítani köztük.
Tudtuk ugyan, hogy nem lehet ugyanúgy ellátni a munkánkat és a háztartást, miután a második gyerek után visszamentünk a gyesről, de nem találtuk ki, hol adjunk fel a minőségből, kivel osszuk meg a felelősséget. Így aztán ránk talált a Kiégés, ami mindenkinél eltérő módon nyilvánul meg, ezért az ellenszere is más, de ha jól megismerjük, és felfedezzük az ellenfeleit – azokban a kis pozitív történetcsírákban, amelyekről korábban beszéltünk –, akkor sikeresen vehetjük fel vele a küzdelmet. (a szerző családterapeuta)
Még nincs hozzászólás