Az aranyhal különös élete
– Háp, háp – mondta az aranyhal, és gyorsan bekanyarodott, mert ha nem kanyarodott volna be, nekifejelt volna az akvárium falának.
Egyszer-kétszer megtörtént már ez, mert az akvárium üvegből volt, és átlátszott rajta a sok növény, a zöld levelű, meg piros levelű, meg fehér pöttyös levelű, és a fene sem tudta megállapítani, hogy ezek szárazföldi vagy vízinövények-e.
Szegény aranyhal azt gondolta, a tó alján úszkál, ahol szintén rengeteg növény volt, nem pedig egy építményben, aminek ilyen kemény és átlátszó fala van.
– Na, heló – szólt hozzá a teknősbéka. – Hogy vagy ma reggel, aranyhal?
– Köszönöm kedves kérdésed, alapvetően nincs problémám az egészségemmel, csak valahogy eltévedtem. Folyton nekifejelek valamelyik falnak. De hogy is szólítottál? Aranyhalnak?
– Igen, aranyhalnak.
Az aranyhal szemérmesen elmosolyodott. Nagyon helyes volt, amikor mosolygott, csak úgy ragyogtak a kis szeplői.
– Kedves teknős, te hízelegsz nekem!
– Már miért hízelegnék? – morogta a teknős, és kezdte roppantul unni ezt a se füle, se farka társalgást.
– Hát, csak mert aranyhalnak becézel, miközben egy sima kacsa vagyok.
A teknős összevonta a szemöldökét, úgy bámult az aranyhalra. – Kacsa??? Az aranyhal most már tényleg nagyon zavarba jött. Zavarában neki is futott az üvegfalnak, amitől pedig még jobban zavarba jött.
– Miről is beszéltünk? – kérdezte a teknőcöt. – Kicsit zavaros ma a fejem, talán ez a nagy front okozza. Márpedig egy zavaros fejű nyuszi elég nevetséges, nem igaz?
A teknős egyik ámulatból a másikba esett. Hát ez meg miket zagyvál itt össze? Hol kacsa, hol meg nyúl, holott hal? Mi történik itt?
– Értsem úgy, hogy nyúl lettél?
– Miért, eddig mi voltam?
– Hát aranyhal!
Az aranyhal megint fülig pirult. Volna, ha lett volna füle. Mindenesetre igen elvörösödött.
– Nagyon kedves tőled, teknőc, hogy így udvarolsz nekem.
– Már miért udvarolnék? – morogta a teknős.
– Hát, csak mert aranyhalnak becézel, miközben egy mezei nyúl vagyok.
– Aranyhal! Szerinted mit keresnél egy láda vízben, ha mezei nyúl lennél? Akkor egy mezőn futkosnál, és lobogna a füled a szélben! Nemde?
– Gondolod? – hebegte az aranyhal, és érezte, ahogy kifut a vér a lábaiból, és mindjárt elájul. – Tényleg nem vagyok nyúl? – És puff, nekifejelt a falnak.
– Hrrrr! Hrrrr! Juj de mérges vagyok! – hörgött-morgott az aranyhal, és még vicsorgott is, mint egy olyan állat, aki hörögni, morogni még vicsorogni szokott.
– Mindjárt szétrobbanok a dühtől, olyan frusztrált lettem, hogy nem állok jót magamért! Megértetted? – tátogott rá a teknősre. – Vigyázz, mit felelsz, mert az értetlenség aztán tényleg ki tud hozni a sodromból!
A teknős még a száját is tátva felejtette, úgy csodálkozott. Aztán elnevette magát, és nevetett, nevetett, hogy még a páncélja is ide-oda ugrált rajta.
– Min nevetsz? Azonnal mondd meg, hogy hogy mersz kinevetni engem, a rettenthetetlen, hatalmas, félelmetes, és nagyon-nagyon erős… – és puff, már megint nekirohant a falnak.
– Na – gondolta a teknős –, sosem tudom meg, hogy most milyen állat volt.
– Jó reggelt, te kedves kis aranyhal! – torpant meg az aranyhal a teknőc előtt, aztán háromszor körbeúszta örömében.
– Ki? Én? – csodálkozott a teknős.
– Te, hát persze hogy te!
– Én teknős vagyok, nem pedig aranyhal – felelte a teknős.
– Nem, nem – mondta az aranyhal. – A teknős én vagyok. Nem látod?
– De, de… Látom – felelte a teknős, és arra gondolt, milyen fárasztó betegség is ez a disszociatív személyiségzavar, amelyben ez a szegény kopoltyús szenved.
Még nincs hozzászólás