Az a kegyetlen, múló idő!
Kedves fiatal barátnőm, kicsit mulatságos ötvenen túl a rémisztő harmincas szülinapról olvasni. De megértem a félelmeidet. Bizony az idő ronda dolog.
De legalább igazságos. Mindenkivel egyformán telik. S ha az ember ötvenen túlról visszanéz a harmincon inneni csajok problémáira, hajlamos legyinteni. Ugyan már! Hisz még mindig előttetek az élet minden csodálatos és kiábrándító pillanatával.
Ötvenen túl az ember már régen beletörődött, hogy a főnökei legtöbbször fiatalabbak nála. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ne értenélek meg. Sőt, néha azt gondolom, nem lennék a korosztályod helyében. Úgy tűnik, nagyon jó, hogy annyi a választási lehetőség.
Bármilyen egyetemre járhatsz, bármilyen foglalkozást választhatsz, szinte bárhol élhetsz a világban. Mindez azonban azt is jelenti, hogy örökké választanod kell a korlátlan lehetőségek közül. Márpedig választani olyan nehéz!
Hiszen miközben egy főiskolát, egy fiút, egy munkahelyet, egy foglalkozást választasz, úgy érezheted, hogy az összes többiről lemondtál. S mivel nem akarsz semmiről sem lemondani, hát egyetemi szakot, munkahelyet, fiút, országot váltasz. Kipróbálsz mindent, mégsem vagy felhőtlenül boldog.
Persze bosszantó, ha egy munkahelyen minden kreatív ötletedet visszadobják, s ezt ráadásul egy nálad fiatalabb teszi. De hidd el, ez nem kor kérdése. Egy öreg főnök is tud elnyomó, kizsákmányoló, megalázó lenni. Sőt, az talán még gyakoribb.
Jómagam, amikor a főnököm azzal mondott fel nekem, hogy az én fizetésemből három fiatalt tud fizetni, nem esett jól. De beláttam. Meg egyébként is a fiataloké a jövő. Ezért azt mondom neked, hogy ha van egy álmod, megszerezted hozzá a képesítést, megkaptad az álommelót, akkor sem lesz egyszerű az élet.
A magam példája persze elavult már. De azért elmondom. Amikor nem vettek fel az egyetemre, ahová a szüleim szántak, ahová igazából nem is akartam bejutni, elmentem apám munkahelyére, rosszul fizetett, ócska kis adminisztrációs munkára. Gyűlöltem. Újságíró akartam lenni, nem irodakukac.
Ezért munkaidő után, mindennap beültem a Népszava belpolitikai rovatába. És ültem. Este tízig akár. A rovat munkatársai, akkoriban fontos, jó nevű újságírók megszokták, hogy ott vagyok. Tudták, hogy írni akarok. S mivel kéznél voltam, s egy napilapnál mindig, minden sürgős, hát kaptam feladatokat. Kicsiket. Egy hírt, egy képaláírást, egy kis keretest bíztak rám.
Egy idő után a rovatvezetőtől kaptam egy igazolást arról, hogy külső munkatárs vagyok. Többet ért akkor nekem az a papír, mint azóta bármi. De ez még akkor sem volt státusz. Nem, nem kaptam érte fizetést. Továbbra is apám cégénél dolgoztam reggel héttől délután négyig, napi kilenc órát.
De miután jó néhány írásom megjelent, felvettek. No, nem a nagy, országos napilaphoz, a Népszavához, hanem egy úgynevezett üzemi laphoz, egy gyár belső újságjához gyakornoknak. S innen még hosszú út vezetett az első országos hetilapig. Hosszú volt az út, míg a monogramom helyett már a teljes nevemet kiírták egy-egy cikk alá.
Nem magamat akarom fényezni, csak azt gondolom, hogy ha az ember tudja, hogy mivel foglalkozna legszívesebben, és meghozza érte a kellő áldozatot, sikerülni fog. Neked és a barátnődnek is!
Még nincs hozzászólás