Apám, a példakép
Na, ennek sem volt gyerekszobája! - hányszor halljuk és mondjuk ki ezt a mondatot, ha valaki felnőttként nem úgy reagál bizonyos helyzetekre, ahogy azt várnánk tőle! Nem véletlenül.
Régóta tudjuk már, hogy gyermekkori sérelmeink, a jó és a rossz szülői példák milyen hatással vannak felnőtt életünkre. Legtöbbször az anya-gyermek kapcsolatra fókuszálunk, pedig az apa sem kevésbé fontos szereplője az ember életének.
Ne biodíszlet legyen!
Dr. Szöőr Anna pszichológus-jogász szerint még egy rossz apakép is jobb a semmilyennél. „A pozitív családképhez hozzátartozik az apai biztonság, ami egyfajta egészséges szigort és döntésképes pozíciót jelent. Amíg az anya kihordja, megszüli és neveli a gyermeket, fontos, hogy az apa se biodíszlet legyen, hanem találja meg a helyét és feladatát a családban.”
A szakember szerint a lányos apáknak nagy a felelősségük gyermekük későbbi párválasztásában is.
„Ha egy lány megkapja az édesapjától, hogy szép, okos, ha ő apa kis hercegnője, művésznője, akkor lesz önbizalma, és ezáltal sokkal jobb párkapcsolatokra tehet szert, mint azok a lányok, akik ezt nem kapják meg az édesapjuktól” – mondja Anna, és hozzáteszi, hogy a túl erős apaképnek is vannak hátrányai, mert a lány mindenkiben az apját fogja keresni, és nem talál olyan férfit, aki meg tudna felelni az elvárásainak.
A rossz apaképnél pedig megfigyelhető, hogy a felnőtt lány mindenképpen másfajta férfit keres, mint a saját édesapja, s emiatt akár túl is kompenzál.
„Fiúgyereknél az az ideális, ha a fiú felnéz az édesapjára, és modellkövető magatartásban éli az életét. Vagy teljesen olyan lesz, mint az édesapja, és követi akár a hivatásában is, vagy azt mondja: az úristen mentsen meg attól, hogy olyan legyek, mint az apám. Tiszteli, az apját, de másképp éli az életét” – magyarázza a pszichológus.
Aki tovább viszi a stafétát
Kéner Balázs Csáth-kutató újságíró és az édesapja között ideális apa-fiú kapcsolat volt. Balázs felnézett az apjára, és nemcsak életvitelében, de hivatásában is követte. Édesapja ugyanis nem más, mint a 2012-ben elhunyt többszörös nívódíjas rádiós, Kéner Gábor.
„A zene szeretetét, a maximalizmusomat, a pontosságot, de a makacsságomat is az apámtól örököltem” – kezdi Balázs, aki édesapja emlékére rádióműsort is készített, s addig ki nem adott írásaiból olvasott fel a hallgatóinak.
Újságíró is azért lett, mert amikor nem vették fel elsőre az egyetemre, édesapja azt mondta, irány az újságíró-iskola. Aztán persze elvégezte az ELTE magyar szakát, de az újságírást nem hagyta abba.
„Az újságírói munka teljes embert, sok időt és energiát igényel, ami gyerekkoromban nem tűnt fel, később gondoltam csak bele, milyen kevés időt töltöttünk együtt, de azok az együttlétek nagyon intenzívek, pozitív értelemben tömények voltak. Például rengeteget sakkoztunk” – mondja Balázs, aki ezt a felismerést is beépítette az életébe, s vallja, hogy amíg nincs saját gyermeke, addig a hivatása élvez elsőbbséget, de apaként ez megváltozik majd.
Szüleiről azt meséli, hogy nem egyszerűen szülőpár voltak, hanem TÁRSAK, csupa nagybetűvel. „Valószínűleg az előttem lévő példa az, ami miatt én sem barátnőt, hanem társat választottam magamnak. A menyasszonyom ugyanolyan biztos, stabil pont az életemben, mint anya volt apáéban. Elviseli a hisztijeimet, elfogad olyannak, amilyen vagyok.”
Balázs stafétabotot kapott. És ahogy eddigi eredményei mutatják, valóban az édesapja nyomdokaiba lépett, s a stafétabotot is képes megtartani.
Miért fontos az apakép?
„Mert biztonságot jelentő apakép nélkül »homok a szélben-ember« lesz a gyerekből” - vallja Dr. Szöőr Anna, aki hozzáteszi, hogy a csonka családban, ahol nincs apa, aki tartást adjon, a gyerek az anya és a nagymama nevelése között őrlődik.
Rossz apával felnőni borzasztó. Annál még az is jobb, ha a szülők elválnak, és békés kapcsolatot tartanak fenn. Ám annál kegyetlenebb érzés nincs, mint amikor a gyermek nem ismeri az édesapját.
„Aki ugyanis nem ismeri valamelyik szülőjét, gyökértelennek érzi magát, ami akár pszichés zavarokat is kiválthat. Nem ritka ilyen esetben a személyiségzavar. A legtöbb kábítószer-használó is a gyökértelen emberek közül kerül ki” – állítja a pszichológus.
A szakember veszélyesnek tartja azt is, mikor egy lánygyermek felnőttként találkozik először az apjával. „Egy alkalommal azt kérdezte tőlem egy »kislány«: – Hogy karoljak bele a jóképű, negyvenöt éves apámba húszévesen, hogy legyek vele egy szobában egy nyaralásnál? Nekem ő egy idegen férfi” – meséli.
„Kerestem a hasonlóságokat”
Ágival hasonló dolog történt. Huszonegy éves volt, amikor megtudta, hogy aki felnevelte, nem az édesapja.
„Ismertem az édesapámat, de nem mint apát, hanem mint anyukám jó barátját. Gyerekként arról álmodoztam, hogy ő az apukám, öt-hat évesen pedig megígértettem vele, hogy ha idősebb leszek, férjül vehetem” – meséli Ági.
A „névadó apja”, ahogy ő nevezi, semmiről sem tud – Ági emiatt a teljes nevét nem is vállalja fel –, nagyon szeretett volna gyereket, de valamiért neki nem lehetett. A maga módján mindent megtett a lányáért, akinek viszont hiányzott egy férfiasabb minta az életéből.
„Nagyon bizonytalan, szorongó gyerek voltam, pedig sem otthoni gondjaim, sem tanulási nehézségeim nem voltak. Kiegyensúlyozott családban nőttem fel” – mondja, ennek ellenére nem hagyta nyugodni, hogy teljesen máshogy gondolkodik, érez, reagál és viselkedik, mint a szülei, és ez már kiskamasz kora előtt megfogalmazódott benne. Kereste a hasonlóságokat, közben folyamatosan ott volt benne egy meghatározhatatlan hiányérzet.
„A vér szerinti apámtól erős egyéniséget, magas energiaszintet örököltem, de a közvetlen környezetem nem tudta ezt megfelelően kezelni. Édesanyám megpróbált szigorú apaként viselkedni, ami teljesen összezavart: a mai napig úgy érzem, nem vagyok méltó arra, hogy valaki önmagamért szeressen.”
A vérségi kötelék ereje
Ági a belső vívódásai miatt kiskamaszkorára zárkózottá vált, olvasással és evéssel töltötte az idejét. „Szeretethiányos voltam, nem találtam a helyem a világban. A fiatalkori kapcsolataimat is az önbizalomhiány, a megfelelési kényszer jellemezte.”
Inni kezdett, amit a szülei nem vettek észre, csak amikor alkoholmérgezés közeli állapotba került egy bulin. Többször el akart szökni otthonról. „A sors iróniája, hogy mindig az édesapámékhoz terveztem a szökést” – meséli.
Későbbi párválasztásai sem voltak ideálisak: látszólag erős, de belül sérült, inkább elkeseredett és birtokló társakat választott. Amikor huszonegy évesen megtudta, ki az igazi apja, úgy érezte, már késő, és hogy becsapták.
„Végül rendeztem a kapcsolatomat az addig gyávának és hülyének tartott névadó apámmal. Amiért korábban utáltam, tisztelni kezdtem, és megtanultam, hogy ha szeretünk valakit, nem számít a genetika. Azóta is nagyon jó a kapcsolatunk. A vér szerinti apámmal is jó a viszony, sokkal jobb érzés így élni, hogy tudom, nem vagyok egyedül.”
Ahogy Dr. Szöőr Anna fogalmaz: „Mindenki keresi az eredetét, mindenki tudnia akarja, kik a szülei. A vérségi kötelék nagyon erős. Egyetlen gyermektől sem szabad elvenni az apaképet.”
Még nincs hozzászólás