Apák, fiúk, kavicsok
Egy régi fényképet nézek. Kis, konok, szigorú arc néz vissza rám. A fiam. Úgy ötéves lehetett, a kép az óvodában készült sok évvel ezelőtt, még abban az időszakban, amikor este, ha nem értem haza időben, megszólalt a telefonom, és egy egyáltalán nem álmos hang azt kérdezte: '...Miko jözs má haza, papa?' Ugyanis lefekvés előtt szokásunk volt egy kis közös játék, azok közül, amiket csak apával lehet. Lehetett anyához bújni, dugi csokit szerezni a nagyitól, de apával játszani mindig különleges volt!
Ahogy különleges volt együtt kimenni a Reál Madrid-meccsre, mikor a magyar válogatott-tal játszottak Puskás Ferenc tiszteletére. Fejből fújta a fiam a játékosok nevét. Na, nem a magyarokét: a spanyolokét. Akkor kezdett focizni, s a madridi csapat volt a kedvence. Nem a vagyonba kerülő jegyár számított, hanem az élmény, ami összeköt, és örökre elkísér.
Szerettem volna jó apa lenni. Bár fogalmam sem volt, hogyan lesz valakiből jó apa. Leginkább a megérzéseimre hagyatkoztam, meg arra, hogy milyen „nem” szeretnék lenni. Például nem szerettem a szigorú, mindent jobban tudó, megmondó apukákat. Erővel és hatalommal irányítani, nevelni. Többre értékeltem az észérveket, az őszinte beszédet és a gyerekek fejlett igazságérzetét. Valamint azt, hogy képesek különbséget tenni jó és rossz között.
Az én apám kevésbé tudott. Valahogy feltételezte, hogy hajlamosabb vagyok a rossz utat választani. Az esküvőmre sem jött el, mert szerinte a házasságom eltérített az eredeti elképzelésétől, nem leszek diplomás pilóta. Meglátása szerint emiatt hagytam abba a főiskolát. Nem álmodhatta tovább bennem az álmát.
Két évig hozzám sem szólt, de mindig kíváncsian hallgatta anyám beszámolóit, hogy mi történik velem. Mindenről tudni akart, csak éppen másodkézből. Nekem rosszulesett, de amilyen egy fiatal, hamar átlendültem ezen is. Idővel hozzászoktam, hogy ha mentem hozzájuk, akkor behúzódott valamelyik szobába, mintha otthon se lenne.
Nem ilyen akartam lenni. Szerencsére sikerült közvetlenebb viszonyt kialakítani a fiammal. Volt renomém, kaptam tiszteletet is, de nem kellett harcolnom érte.
Aztán kamaszkorban elszakadt valami. A családi konfliktusok elől menekülve elköltöztem, és magára hagytam. Nem a szó szoros értelmében, hiszen heti rendszerességgel találkoztunk, de az esték, a mindennapok már nem voltak a mieink.
Elmaradtak az esti találkozók, lefekvés előtti vagy kajálás közben folytatott beszélgetések. Kezdtem kicsit idegen lenni, az „apa, aki van, de nincs itt”. Mindenre lehet okot, mentséget találni, de a tényen akkor sem tudok változtatni, hogy mindennapos jelenlét helyett heti, néha kétheti apuka voltam.
Vajon ő mit mond el majd a saját fiának? Talán éppen ezt? Éppen ilyen nem akar lenni, mint én voltam?
Egy ismerősöm azért ment el a Caminóra, és gyalogolt több, mint 800 km-t, mert az apja haraggal a szívében halt meg, nem jutott idő az engesztelődésre. Az út során olyan spirituális élményen és lelki tisztuláson ment keresztül, amely megváltoztatta az apjához való viszonyát. A csendes, csillagokkal teli éjszakai gyaloglások alatt találkoztak és békültek ki. A kis kődarab, amit apja sírjáról vitt el a santiagói katedrális lépcsőjéhez, betöltötte a feladatát.
De vajon hány kis kődarabot cipelünk életünk során? Hány apának és fiának kellene elindulnia és szétszakadt szandállal, vízhólyagos lábbal megérkezve letennie lelke kavicsát, hogy egy megtévedt viszony helyreálljon?
Nekünk, apáknak különleges szerepet adott a sors a fiainkkal kapcsolatban. Mi adjuk a mintát, mi hordozzuk az erőt, mi vagyunk ők. Tükrök, amelyek homályossá válhatnak, ha rosszul csinálunk valamit. Néha össze is törik ez a tükör, akarattal vagy anélkül. Vigyázni kellene, hogy mindig valódi tükrök maradjunk, és ne csak a fiaink, hanem a saját magunk számára is.
Még nincs hozzászólás