Anyáskodás, apáskodás

2014. március 7. | Írta: Sárdi Krisztina

Balássy Betty és Varga Feri négy gyermeket nevel: a háromhetes Danit, a két és fél éves Rózát, illetve hosszú hétvégék, iskolai szünetek alkalmával a Feri első házasságából született, tizenöt éves Fricit és az egyetemista Pollit. Több generáció együttéléséről, kapcsolatokról és logisztikáról faggattuk őket.

„Leültethetném Rózát a tévé elé, akkor biztos nyugodtabban tudnánk beszélgetni, de sokkal fontosabb, hogy megértse, nekem most dolgom van: legyen kicsit csendben, vagy játsszon Nagyikával” – mondja Feri, miközben Róza lánya több női táska teljes sminkkészletét pakolja ki az ebédlőasztalra. Betty éppen az alig háromhetes Danit eteti, így csak később csatlakozik hozzánk – addig az apai nevelési elvekről esik szó.

„A gyerekeinket mi neveljük olyanokká, amilyenek, nem ők tehetnek róla. Időt kell szánni rájuk, és nagyon türelmesnek kell lenni. A velük való foglalkozás sokkal fontosabb, mint az, hogy nézel ki: kit érdekel, hogy pocakot eresztek, ha a konditerem helyett van időm Rózával játszani, vagy el tudok menni Fricivel horgászni!" Ami azért is fontos mindkettejüknek, hiszen Frici (Ferenc) az édesanyjával él Sátoraljaújhelyen, a nagy távolság miatt pedig ritkábban találkoznak, mint szeretnének. Feri első házasságából született lánya, a tizenkilenc éves Polli szeptember óta „szerencsésebb” helyzetben van: Budapesten jár egyetemre, többet látja az édesapját.

A nagyobbakról beszélgetve akaratlanul is felmerül a kérdés, vajon mit szóltak ők Róza érkezéséhez. „Szerencsére jól fogadták – meséli a papa. – Kicsit féltem, mi lesz majd, mert mindenkitől csak negatív dolgokat hallottunk, hogy az idősebb megsértődött, soha nem szólt hozzá. De ha a szülők jól irányítják a gyerekeket, kevésbé sérülnek. A felnőtt sokkal nagyobb érzelmi intelligenciával rendelkezik, neki kell okosabbnak lennie, hiszen amit mond, az a gyerek későbbi életére lesz befolyással. Nem szabad előtte rosszat mondani a másikról, vagy a fülébe ültetni a bogarat. Ezenkívül a másik tényező itt is az idő. Pollival az elején jól működött, aztán változott valami, egy ideig úgy éreztem, nem akar jönni. Próbáltam nyaggatni, aztán rájöttem, ki kell várnom, amíg megint ő keres majd.” Szerencsére nem sokkal később Polli újra „becsengetett”, ami – Feri szerint – Polli szerelmének is köszönhető: „Jeszi egy nagyon rendes, normális srác – nem mellesleg zseni.”

Időközben Róza egyszer csak eltűnt a konyhából: mint kiderült, Betty nagymamája, Nagyika vitte el játszani. „Látod, milyen előnyei vannak, ha több generáció él együtt, egy fedél alatt? Egy szót se kellett szólnom, Nagyika észrevette, hogy segítségre van szükségem Rózával kapcsolatban.”

A nagymamával két évvel ezelőtt költöztek össze – közös döntés, kölcsönös megegyezés volt. „Felajánlotta a segítségét, mi pedig elfogadtuk. Így Ő sincs egyedül, ha bármi óhaja, sóhaja van, mi megoldjuk, nekünk pedig van plusz két szemünk, ami mindig a gyerekekre figyel.” Manapság kevesen mernek belevágni az ún. többgenerációs családi életformába, hiszen folyamatos alkalmazkodást igényel, bonyolulttá teheti az amúgy sem egyszerű hétköznapokat. Feriéktől többen is megkérdezték, jól belegondoltak-e, mit vállalnak ezzel. „Az elején természetesen meg kellett vívnunk az együttéléshez szükséges harcokat, megbeszéltük a szabályokat, meghúztuk a határokat, amihez idő kellett. De fokozatosan minden kialakult: most már nem is tudom másképp elképzelni az életemet. Hosszú távon sokkal szerencsésebb, sokkal jobb.”

A családi logisztika szempontjából, persze, az sem mellékes, hogy Rózát idejében hozzászoktatták, anya és apa nem mindig ér rá, vagy előfordulhat, hogy nem a saját ágyában fog aludni. Bár a szülei nagyrészt otthon dolgoznak, és ők osztják be az idejüket, ha ügyeket kell intézni, vagy fellépésük van vidéken, Rózának otthon kell maradnia: „Nagyikával sokat vannak együtt, valamint édesanyámmal is, aki már nyugdíjas, legalább kéthetente feljön Pestre. Szerencsére Betty szülei is közel laknak. De Róza nagyon jól elvan Fricivel és Pollival is, szeretik egymást.”

Miközben Feri erről mesél, Danival a karjában Betty is leül az asztalhoz, majd hozzáfűzi: „Bármikor rájuk merem bízni Rózát. Fricire is egyedül, kettejükre együtt pláne. Édesanyjuknál is éppen egy évvel ezelőtt született kisbaba, úgyhogy Polli most nagyon otthon van a babaápolás fortélyaiban.” 

Ennek kapcsán újra a nagyokra terelődik a szó, s a velük való kapcsolatát firtató kérdésre Betty gondolkozás nélkül válaszol. „Már az elején leszögeztem, nem akarok pótanya vagy mostoha lenni, hiszen mindkettőjüknek van édesanyja és édesapja is. Valamikor a kapcsolatunk elején Frici rá is kérdezett, ki is vagyok én neki tulajdonképpen – akkor beszéltük meg, hogy szívesen leszek a barátjuk, ha ők is akarják. Talán éppen ezért van, hogy a problémáikkal is sokkal inkább hozzám fordulnak, mint Ferihez: kívülállóként látom őket, és nem szülőként adok tanácsot.” Így nem is meglepő, amikor elmeséli, általában ő kíséri el Fricit horgászfelszerelést vásárolni, vagy vállalja a sofőr szerepét különleges beszerzések esetén; Pollival pedig most már, hogy Pesten él, többször csinálnak csajos programot: hol együtt sürögnek-forognak a konyhában, hol „körmöznek”, ami Betty hobbija.

A mostohaság kérdésénél maradva Feri megjegyzi: „Napjainkban a legtöbb probléma abból adódik, hogy az emberek jelzőket aggatnak egymásra, amivel már az elején elrontanak mindent. Nem szabad kategorikusan kijelenteni, hogy ő a mostohaanyád vagy a mostohatestvéred, mert rögtön ellenérzést szül a gyerekben. Az se jó, amit a múltkor hallottam valakitől: csak az a családtag, akivel egy fedél alatt élsz, illetve az nem a testvéred, akivel nem laksz együtt.”

„A másik, ami nagyon fontos – folytatja Betty –, hogy a gondokra megoldást kell találni. Mi is elválhattunk volna többször, voltak mélypontjaink, de mindig a megoldást kerestük. Csak úgy, csak akkor van értelme.”