Anyanap

2016. április 29. | Írta: Féderer Ágnes

Pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor anyává váltam. Nem akkor történt, amikor megtudtam, hogy gyerekem lesz. Nem is akkor, amikor először megpillantottam őt. Cserélni lehet? - így viccelődtem a nővérekkel az első szoptatásnál a kórházban, mikor odaadtak nekem egy újszülöttet azzal, hogy az én fiam. Másnap hajnalban aztán arra riadtam fel, hogy sír a gyerekem. Először képtelenségnek tartottam ezt az érzést, ám mivel egyetlen üvöltő hang hallatszott a csecsemőosztály felől, gyorsan kiszálltam az ágyamból, és elmentem az üvegablakhoz. Nem akartam hinni a szememnek, pedig valóban a fiam kiabált a nagyvilágba. Igen, ekkor lett anya belőlem.

Az anyaság valójában egy működési mód, és nem azt jelenti, hogy minden más megszűnik az aktiválódásával, hiszen maradunk karriert építő, célokkal, vágyakkal teli nők is, és a párunk szerelme, társa. No meg az anyánk lánya. Ám az is igaz, hogy ez az egyetlen olyan minőségünk, amit habozás nélkül képesek vagyunk a többi szerepünk elé helyezni. Áldozatokat hozunk a nevében, sőt, olykor minden mást feladunk, csak hogy ezt a feladatot tökéletesen elláthassuk.

Ám az a fantasztikus élmény, amikor megérzi valaki, milyen a zsigerből jövő, feltétel nélküli anyai szeretet, olykor nagy fájdalmat is okozhat. Hiszen a gyerekkorból megmaradt hiányérzet, ami lélekben netán még mindig nyomasztja az illetőt, a saját anyaságával hirtelen elviselhetetlenül felerősödhet.

Ha ilyen ösztönös, tiszta és egyértelmű az a kötődés, amit egy szülő a gyereke iránt érez, hogyan volt képes ennek ellenállni az anyám? Én hibáztam valamiben, hogy nem engedett közelebb magához? – teszi fel például ezeket a kérdéseket, korábbi sérelmeket sorolva.

Önsajnálat helyett elégedettség

Amikor nekem, családállítóként kell felelnem rá, mindig arra hívom fel a figyelmet, hogy önsajnálat helyett érdemes kettéválasztani azt, amire vágytunk, és amire valóban szükségünk volt gyerekkorunkban. Nagyon gyakran olyasmiért hibáztatjuk ugyanis az anyánkat, ami nem befolyásolta a felnőtté válásunkat. Ha magunk is anyák vagyunk, nem kell mást tennünk, mint gyorsan ránézni a gyerekünkre.

Biztosan szívből ki tudjuk mondani neki: Érted – azért hogy lehess – még egyszer végigcsinálnék mindent, elölről, habozás nélkül. És ezzel a mondattal máris vállaltuk az anyánkat, no meg a gyerekkorunkat is. Hiszen mindegy, mi történt a múltban, a pillanatnyi végeredménnyel – azaz a saját lányunk, fiunk létével – biztosan elégedettek lehetünk. Így a hozzá vezető út is rendben van. Ebből a nézőpontból lehet esélyt nyerni a legnehezebb gyerekkor után is a boldog felnőtt létre.

Az anyaság különlegessége

A minap egy válófélben lévő négygyerekes édesanya kesergését hallgattam. Arról panaszkodott, milyen igazságtalan a helyzete, hiszen a volt férje könnyedén kezdett új életet, ő pedig még legalább tíz évig a gyereknevelés rabja lesz. Ráadásul – mondta – soha nem térül meg az áldozat, amire most kényszerül, ezek az évek örökre elvesznek majd, nem pótolhatók.

Igen, ez is az anyaság különlegessége. Önzetlenül adunk, és nem várhatunk el viszonzást. Erről is tudnunk kell, amikor gyereket vállalunk. Nem érezhetjük úgy, hogy le kell mondanunk valami számunkra fontosról, ha a gyerekeinkért tesszük.

Ezért azt tanácsoltam ennek az anyának, vállalja a felelősséget a döntéséért, hogy négy gyereket hozott a világra. Ők az élete részei, mindig számításba kell vennie az anyaságával járó kötelezettségeket. Ossza be jól az idejét, ami azzal kezdődik, hogy ne akarjon tökéletes anya lenni. Máris marad elég energiája saját magára is, nem válik mártír belőle.

Így a gyerekei sem érzik majd úgy, mintha miattuk annyi mindent elveszített volna. A gyerekek ugyanis bármit megtennének, lojalitásból a saját lehetőségeikről is lemondanak, csak hogy az anyjukat boldognak lássák. Nekik is könnyebb úgy útnak indulniuk a leválás pillanatában, ha az anyjuk éli a saját életét, és nem tőlük remél megváltást.

Béklyók nélkül

Nem tekinthetünk úgy a gyerekeinkre, mint az életünk befektetésére. Ha ugyanis ezt tesszük, túlmegyünk a saját határainkon, és béklyót rakunk felnőtt gyerekeinkre. Nem bízzuk rájuk a döntéseket, beleszólunk abba, milyen utat válasszanak maguknak, hiszen ha már annyit beleadtunk a felnevelésükbe, úgy hisszük, jogunk van ahhoz is, hogy a várható eredményeket maximalizáljuk.

Nem könnyű ezt a két oldalt úgy összehangolni, hogy mindenki a helyén legyen, kellő tisztelettel a másik iránt. Bármi döccen is a felnőtt anya – felnőtt gyerek kapcsolatban, mindig a gyerek az, aki tehet a békéért. Nem azzal, hogy megpróbálja a saját igényeinek megfelelőre formálni az anyját. Inkább úgy, hogy ő is kijelöli a határait, ha kell, stoptáblákkal megerősítve. A fiam, aki immár huszonnégy éves, mindig ezt mondja, ha túlzásokba esem, és már nem tanácsot adok, hanem beleszólok a dolgaiba: „Igen, anya, és közben melegen öltözöm, meg sok zöldséget eszem.”

Ne azért vegyünk virágot anyák napján, mert ez a szokás! Ne is azért, mert az anyánk netán megsértődne, ha nem köszöntenénk fel. Mindegy is, ő hogy reagál, az üzenetünk a fontos: az ölelés legyen szívből jövő. Érdemes úgy tekinteni erre a napra, hogy ez egy lehetőség anyák és gyerekek között egy kis extra együttlétre, olyan pillanatokra, amelyek felülírhatnak bármit. Akár évtizedes félreértéseket is.

Címkék: gyerek, anya, szeretet, szülő, családállítás, nevelés, anyák napja, gondoskodás