Amikor mindkét végén ég a gyertya
Ha minden reggel gyomorgörccsel indulunk dolgozni, és már a napi feladatok gondolatától is rosszul vagyunk, az egyértelműen a kiégés jele. Kezdetben a segítő foglalkozásúak betegségének tekintették az érzelmi, mentális és fizikai kimerülést, de ma már tudjuk: bárkivel előfordulhat. Vajon mitől alakul ki, és hogyan előzhetjük meg?
Mindannyian éreztük már úgy, hogy a legszívesebben fel se kelnénk az ágyból, és bármit megadnánk azért, hogy ne kelljen bemennünk a munkahelyünkre. Ha ez egyszer-egyszer fordul elő, az még nem a kiégés – talán csak épp olyan feladatot bíztak ránk, ami nem testhezálló számunkra, és ettől feszültek, idegesek vagyunk. Ám ha ez az állapot tartósan fennáll, akkor már érdemes elgondolkodnunk a miérteken.
Jelek és tünetek
A kiégés hosszú folyamat, amit úgy kell elképzelni, mint egy mindkét végén égő gyertyát. Az egyik láng szükséges, hiszen ez a tűz adja a lelkesedést, a hajtóerőt a munkánkhoz. A másik viszont csak viszi az energiánkat – vagy azért, mert nem azt csináljuk, amit igazán szeretnénk, vagy mert nagyon is azt tesszük, csak túlhajtva magunkat.
Ha épp nagyon élvezzük a munkánkat, és pusztán lelkesedésből napi 12–16 órát dolgozunk, már a kiégés előszobájában vagyunk. De az is ide vezethet, ha sokáig végzünk olyan munkát, ami egyáltalán nem inspirál minket. A végeredmény mindkét esetben ugyanaz: egy idő után elveszítjük a motivációnkat, fásulttá, cinikussá, kedvetlenné válunk, akár bele is betegedhetünk.
A testünk változatos tünetekkel jelzi, hogy most már elég: szív- és érrendszeri problémákkal, depresszióval, evés- és alvászavarokkal – hogy csak néhányat említsünk. Eddig már nem szabad eljutni, a kiégés ugyanis megelőzhető. Erről szólt a VII. Országos Coaching Konferencia, ahol Pál Feri atya és Dr. Buda László pszichiáter-pszichoterapeuta is elmondta a gondolatait a „burnout” (kiégés) -szindrómáról.
Legyünk együttérzők önmagunkkal!
Pál Feri atya mint katolikus pap és mentálhigiénés szakember fokozottan veszélyeztetett, ugyanis a „munkaköri leírása” alapján napi 24 órát is dolgozhatna, hiszen nincs meghatározott munkaideje. Akár az éjszaka közepén is felhívhatják, a segítségét kérve. Ha minden kérésre igent mondana, már valószínűleg tönkrement volna. Azt mondja: ahhoz, hogy megelőzzük a kiégést, meg kell tanulnunk önmagunkkal szemben is együtt érzőnek lenni, emberszámba venni saját magunkat.
Szerinte a munkánkon, a hivatásunkon belül is több szerepünk van: egy segítő szakember például néha a „grandiózus segítő” szerepében tetszeleg. Ő az, aki mindig, mindenkinek tud segíteni, aki büszke magára ezért, és folyton azt akarja bizonyítani, milyen jó abban, amit csinál. A második szerep az „ember”-lét: neki fizikai szükségletei vannak, néha elfárad, szorong, tehetetlennek érzi magát. A harmadik szerep pedig a szakértőé, aki képes kívülről rálátni a helyzetre, és meglátja az „ember” szorongásának okait.
Amikor kiégésről beszélünk, akkor a „grandiózus segítő” – vagy más szakmákban a „jó szakember” – szerepe elnyomja a másik kettőt. Ha jön egy kérés a főnöktől, előtérbe lép a „jó szakember”-énünk, és azonnal igent mondunk rá. Meg se halljuk, ha az „ember” azt mondja: ezt már nem tudom megcsinálni, fáradt vagyok. Kívülről, objektívan sem tudunk rálátni a helyzetre, mert ég bennünk a bizonyítási vágy.
Ahhoz, hogy megelőzzük a kiégést, meg kellene hallanunk az „ember” vészkiáltásait, és a „szakértő” higgadt, nyugodt tanácsait. Olykor szükség lehet némi célirányos agresszióra is, hogy tudjunk egy nagyot „üvölteni” – most már elég! De erre csak akkor leszünk képesek, ha együttérzők vagyunk önmagunkkal, ha merünk nemet mondani, hibázni, kiállni magunkért, és segítséget kérni saját magunktól – összegez Pál Feri atya.
Nem vagyok a helyemen
Dr. Buda László pszichiáter szerint nem csak azt nevezhetjük kiégésnek, mikor már irtózva megyünk a munkahelyünkre, és mindenféle testi tünetünk van. Létezik olyan is, amikor úgy érezzük, nem vagyunk a helyünkön. Ez általában nem okoz olyan égető problémákat, mint a klasszikus kiégés, ezért gyakran nem is teszünk ellene semmit. Beletörődünk a helyzetbe, megszokjuk, és éveket, évtizedeket, vagy akár egy egész életet eltöltünk egy afféle munkahelyen, ami egyáltalán nem tesz boldoggá.
Ez a fajta lassú kiégés gyerekkorunktól veszi kezdetét – állítja dr. Buda László. Gyerekként a szüleink és a környezetünk is alakítják a személyiségünket: szeretetet, de traumákat is kapunk tőlük. Ugyanúgy, ahogy a gyerekkorunkban, most is meg akarunk felelni – a szüleinknek, a főnökünknek, a párunknak – azért, hogy elfogadjanak és szeressenek minket. De ha az elvárások szerint élünk, nem a valódi önmagunkat bontakoztatjuk ki, így mellékvágányra sodródik az életünk. Ez egy idő után feszítő lehet.
Dr. Buda László szerint a múltbeli traumák feldolgozása után a legfontosabb feladatunk ilyenkor az, hogy lecsendesedjünk. Ne kezdjünk el minden áron célokat gyártani, mert úgysem fog menni. Várjunk addig, amíg a belső hangunk megsúgja, merre induljunk. „Ha ez nincs meg, legyen bátorságod leülni, és nyitott szívvel várni” – mondja a szakember.
(A szerző coach.)
Még nincs hozzászólás