Amikor kinőttem a kamaszkorból egészen
Van abban valami igazság, amit a drámázásról írsz, fiatal barátnőm. Van egy múlt ködébe vesző emlékem erről nekem is.
Hasonló korú lehettem, mint te akkor, első szerelmed idején. A középiskola elején én is halálosan beleszerettem kamasz bandánk egy nálam három évvel idősebb tagjába. A társaság a parkba járt lábtengózni, biciklizni, s főleg üldögélni a kopott, egykor pirosra festett padok támláján. Még nem volt mobil, még internet sem volt, és a televízió egyetlen csatornáján leggyakrabban szovjet filmeket vetítettek. Nem volt túl érdekes.
Üldögéltünk hát órákon át a parkban a padon. Hogy miről tudtunk annyit beszélni, arra már nem emlékszem, de az állandó várakozás izgalmára viszont élénken. A ’lehet, hogy ma történik valami fontos’ érzése, mely kamaszkoromat kísérte. Nem tudom, hogy történt-e bármi is kettőnk között. A göndör, szőke hajú kamasz fiú, Tamás és köztem. Talán egy ügyetlen csók, egy érintés.
Talán táncoltunk egy házibulin, ahol az ezerszer átjátszott magnószalagról a Beatles dupla albumáról az Obla-di-obla-da szólt. Mintha a hátamat támasztottam volna ott egy cserépkályha hűlő kockáinak, s ő két tenyerével fölém támaszkodva az arcomhoz ért. Valami ilyesminek történnie kellett, hiszen ha semmi sem lett volna közöttünk, nem fáj annyira a szakítás. Mert szakítottunk.
Nem emlékszem, hogy miért. Nem tudom, ő szakított-e, vagy én vele. Csak arra emlékszem, hogy hat kört mentem a 76-os trolival, mely akkor körjáratként közlekedett a körút és a Keleti pályaudvar között. És tél volt és hideg, s én éppen úgy, mint te, sírtam órákon át, mert jó volt sírni. Mert jó volt arra gondolni, hogy volt egy szerelmem és egy szakításom. Véglegesen felnőttem tehát.
Anyám akkor mondta először azt a mondatot, amellyel mindig megvigasztalt, ha egy kapcsolatom véget ért, és én zokogtam, beleköltözvén a langyos fájdalomba, mert jó volt szenvedni egy kicsit. Azt mondta, ne sírj, minden este jöhet egy új. Bármelyik este eljöhet az igazi.
Úgy lett. Mindig jött új fiú és új, próbaszerelem. Miért ne jött volna tizenhat éves koromban. Egy új, akivel sétáltunk kéz a kézben, és házibuliba jártunk, meg az Ifiparkba. Télen korcsolyázni a Városligetbe. Nem voltak ezek még igazi kapcsolatok. Kevés volt bennük a testiség. Sokáig egyáltalán nem az volt fontos, hogy a másik milyen, hanem az, hogy én milyen vagyok az ő szemében. Magamat tanultam, a magam viselkedését próbálgattam, és ha nem sikerült, vége lett. Ha vége lett, dráma lett, bőgés, s a tapasztalatnak az elraktározása.
Aztán egy este, ahogyan anyám ígérte, eljött az igazi. Az első igazi, akivel már nem az volt a fontos, hogy én ki vagyok, hanem az, hogy mi ketten, együtt kik vagyunk. Elindultunk felfedezni a világot, benne a saját testünket is. Ez az első, igazi szerelem nem két hétig tartott, hanem évekig. Amire vége lett, kinőttünk a kamaszkorból egészen. S amikor elsirattam, az már igazi dráma volt. Mert nem csak őt, nem csak kettőnket, de az egész eltűnő gyerekkoromat is elsirattam.
Még nincs hozzászólás