'Amikor játszom, kiszakadok a valóságból'
Kint és bent. Elvonulás és extraverzió. Nyugalom és őrület. Csend és hangzavar. Fény és sötétség. Pál András sildes sapkában, napszemüvegben, csibészes mosollyal érkezik az interjú helyszínére. A Radnóti Színház színművésze elsőre vidámnak tűnik, ám fáradtságát nehezen tudja leplezni.
RIDIKÜL MAGAZIN Jól látom, hogy kissé elcsigázott vagy?
PÁL ANDRÁS Rengeteget dolgozom, aminek, persze, nagyon örülök, mert imádom a munkám, de tény, hogy elég fáradt vagyok. 10-kor próba, délután szinkronizálok, tanítok, este előadás. Nemrégiben arra is volt példa, hogy egyszerre két darabot próbáltam, ezért tanítani csak éjszaka, az esti előadás után tudtam. És ez szünet nélkül megy, már évek óta. Napi 4-5 óránál nem alszom többet. Csak az zavar néha, hogy az élet alapvető dolgaira nem marad időm. Például gyűlnek otthon a számláim, de nem jutok el odáig, hogy befizessem őket. A mindennapi élet szokványos rutincselekvéseiből én kimaradok. Kissé kaotikus az életem.
RM Kicsit úgy hangzik, mintha nem is ebben a világban élnél.
PA Én egy varázslatos világban élek. Igaz, a tempó feszített, nincsenek hétvégék és ünnepnapok, de amikor próbálok, és a színpadon állok, minden gondom megszűnik. Amikor játszom, tényleg kiszakadok a valóságból, és szó szerint egy másik világba cseppenek.
RM Az első emlékem veled kapcsolatban az, amikor húszévesen, csillogó szemmel, tele tűzzel, óriásit mertél álmodni. Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre?
PA Akkoriban az élet felfedezése érdekelt. Úgy éreztem, hogy nyílik ki a világ, és azt csinálhatok, amit akarok. Azóta sokat változtam. A tüzet még mindig megtalálod a szememben, de leginkább már csak a színpadon.
RM Te a legkisebb gyermek vagy a családodban.
PA Igen, a bátyámnak és a nővéremnek meghalt az édesapja, a nevelőapjuk az én édesapám. Nem voltam elkényeztetve, mindhármunkat ugyanúgy szeretett. Nagyon figyelt rá, hogy velem se kivételezzen, néha még túl is kompenzálta a dolgot, én többször kaptam fenyítést, mint a testvéreim, persze valószínüleg rám is fért. Kamaszként ez azért már nagyon dühített, el is idegenített a testvéreimtől, és lázadtam, csak hogy ne kelljen otthon lennem. Borzasztó kamasz lehettem. De ez már rég volt, szerencsére mostanra már nagyon jó a viszonyom a családommal.
RM Mindig is színész akartál lenni?
PA Óvodáskoromban olyan akartam lenni, mint apukám. Nagy, erős és szakállas (nevet). A színészet nem igazán foglalkoztatott, még akkor sem, amikor felvettek a főiskolára. Persze, tetszett, szerettem csinálni, vonzónak tartottam ezt az életmódot. Érdekelt az irodalom, a pszichológia, és elkezdtem élvezni, hogy boncolgathatom magam. Miközben játszol, magadat keresed. A színészeten keresztül kipakolhatod a lelkedből a csalódásokat, a gyarlóságokat, kimoshatod magadból a negatív élményeket.
RM A jó színész egyrészt introvertált személyiség, a belső élményvilágát boncolgatja, elmélkedik, elmélyül, másrészt pedig extrovertált, mert képes a legbensőbb lelki tartalmait exhibicionista módon feltárni. Nem ellenmondás ez?
PA De, egy kicsit az. Én egyébként nem kedvelem az exhibicionizmus szót, bár valóban van olyan kolléga, aki azért megy fel a színpadra, hogy csodálják, és azt figyeli, hogyan felelhet meg a közönségnek. Én nem ilyen vagyok. Nekem nem az a célom, hogy mindig, minden néző feltétlenül szeressen.
RM Bele lehet ragadni egy-egy szerepbe?
PA Szerintem ez alkati kérdés. Én már tizennégy évesen is tönkre tudtam magam tenni egy pillanat alatt, kishitű vagyok és érzékeny. És bár alapvetően vidám a természetem, belül mégsem érzem jól magam. De hát hogyan is érezhetném jól magam, amikor reggel 10-kor azt kell eljátszanom, hogy például megerőszakolok valakit, aztán este 7-kor megint? Hogyan legyek így jópofa és vidám, hogyan éljek normális emberként? Nekem ez nem megy. Persze, vannak jó pillanataim, és szerencsére remek emberek vesznek körül, ez rengeteget segít.
RM A színészet segíti az önismeretet?
PA Minden egyes szereppel újat tanulok magamról. A személyiségemnek egy addig nem használt (vagy épphogy elhasznált) részét fedezhetem fel. Ugyanakkor minél többet tudok meg magamról, annál inkább tisztában vagyok vele, hogy semmit sem tudok. És az se kellemes, mikor az derül ki, hogy tudok borzasztó lenni. Nekem valóban nem szokványosak a reakcióim, ráadásul folyamatosan figyelem magamat kívülről. Ha csinálok valamit, rögtön azon jár az agyam, hogy miért vagyok ilyen türelmetlen, vagy ideges, és hogy mit kellene másképpen tennem. Azt hiszem, örök elégedetlenkedő maradok.
RM Említetted, hogy folyamatosan tanulsz a szakmáról, ugyanakkor már hosszú évek óta oktatsz színészetet. Taníthat-e az, aki még tanul?
PA A tanítás az egyik legfantasztikusabb dolog az életemben, miközben, persze, tele van buktatókkal. Alapvetően abból táplálkozom, hogy gyakorló színész vagyok, sok színházban megfordultam, sok rendezővel dolgoztam, és korban is közel vagyok a tanítványaimhoz. Nagyon jó látni, ahogy fejlődnek. És persze tanítás közben én is tanulok.
RM Lehet a színháznak társadalmi küldetése?
PA A színművészetnek van felelőssége a társadalom formálásában. Húszévesen még azt gondoltam – García Lorca szavaival élve –, hogy „olyan a színház, amilyen a társadalom, és olyan a társadalom, amilyen a színház”. Lehet, hogy így van, de ha őszinte akarok lenni, már kételkedem ebben. A mai világban nincsenek egyértelmű kapaszkodók, nehéz megítélni, mi a jó, mi a rossz. A fogyasztói társadalom tagjaiként annyi inger ér minket, hogy a művészetek iránti érzékenységünket is szép lassan elveszítjük, csorbul a reális értékítéletünk. Ha például valaminek a feldolgozása több mentális energiát igényelne, már kapcsolunk is át a másik csatornára, továbbmegyünk, továbbklikkelünk. A könnyen befogadhatót, a könnyen emészthetőt akarjuk. Védekezünk, mert fáradunk az ingerek sokasága miatt.
RM Te érzed, amikor jó vagy a színpadon?
PA Bár a „flow” szót sem szeretem, azt hiszem, mégis ez az az érzésvilág, ami néha a hatalmába kerít, és olyankor úgy érzem, hogy én irányítom az életem, hogy azt csinálok, amit akarok, mind a nézőkkel, mind a kollégákkal. Ez nagyon jó tud lenni. De a flow-t sem tudom maradéktalanul megélni, mert miközben azt gondolom, hogy de jó, egyszerre úgy is érzem, hogy már nem az. Abban a pillanatban, amikor tudatosul bennem, hogy mi történik, megint teret nyer a kontrollérzetem, és már ki is esem belőle. Egyszerre élem meg belülről és kívülről a velem történteket. Ezer tükör van bennem.
RM Nem eltúlzott ez az önreflexióra való hajlam?
PA Lehet. Ugyanakkor enélkül nincs színház, nincs színészet.
RM Segít neked bárki a felgyülemlett feszültségek oldásában?
PA Próbálkoztam, de nekem nem tesz jót, ez nálam a színészet rovására megy. Elmentem például jógázni, imádtam, simult ki az idegrendszerem, de már nem tudtam reggel 10-kor megerőszakolni egy nőt a színpadon.
RM Hogyan viseled a kritikát?
PA Nem jól (nevet). Nehezen viselem akkor, amikor elhangzik, utána viszont – amikor a hiúságom és az egóm már nem küzd a fájdalommal, amit a kritika okozott – hálás vagyok érte. Szeretem, ha őszinték velem. Jó ilyen jellegű konfliktusokba belemenni, mert gazdagabban jöhetsz ki belőlük, hasznos, ha tükröt tartanak eléd.
RM Azt szokták mondani, hogy az őrületet és a halált hitelesen eljátszani az egyik legnehezebb feladat. Igaz ez?
PA Szerintem őszintén nevetni a színpadon sokkal nehezebb. Nekem az örömöt, a boldogságot a legnehezebb eljátszanom.
RM Az Anatol és a nők című darab főszerepét alakítod. Mennyire tudsz azonosulni ezzel a karakterrel?
PA Ahogy Anatol, én is szeretem a nőket. Régen nagyobb szoknyavadász voltam, most már kevésbé, és nemcsak én változtam, hanem az igényeim is. A magánéletemet ugyanakkor alárendeltem a pályafutásomnak, és tudom, hogy ez egy végtelenül önző dolog. A legnehezebb az egészben, hogy nem tudom, ki fogja ezt elviselni mellettem hosszú távon. Ráadásul azt is látom, hogy akinek családja lesz, elkezd máshogy viszonyulni a szakmához. Gyakran irigylem őket, mert esélyük van egy normális életre, másfelől viszont kevesebb lehetőségük és idejük lesz arra, hogy színészként kiteljesedjenek.
RM Anatol úgy érzi, hogy sosem találja meg azt, amit keres, és mindig továbbáll. De vajon jó megoldás ez?
PA A fő baj, hogy Anatolhoz hasonlóan, én magamat nem kedvelem az emberek mellett.
RM Sokan irigylik a színészeket, amiért nap mint nap csodaszép színésznőkkel vannak körülvéve. Ez megváltoztatta a civil nőkhöz való viszonyulásodat?
PA Engem mindig is a civil nők vonzottak: az ártatlanságukkal, a manírtalanságukkal, a tisztaságukkal sokkal jobban megérintenek.
RM Létezik számodra ideális nő?
PA Nem, és nem is tudom, hogy mire volna igazán szükségem. Egyik nap egy anyatípusra vágyom, másik nap egy ragadozótípusra, harmadik nap egy testvértípusra, és így tovább. Az ember folyamatosan változik, így a társra vonatkozó igényei sem állandóak.
RM Van olyan érték, amiben hiszel?
PA A nagyszüleim élete, tapasztalatai. Abban hiszek, hogy az ő emlékükkel kell törődni egy életen át. Annyira meg vagyok ijedve, amikor tapasztalom, hogy egyre kevesebben élnek azok közül, akik megélték a II. világháborút. Elmennek, és óriási űrt hagynak maguk után.
RM Téged nem látunk tévésorozatokban, bulvárhíradókban, reklámokban. Ez tudatos távolmaradás a részedről?
PA Teljes mértékben. Hívtak, de bennem sosem voltak kérdőjelek. Bár egyszer egy összeg hallatán egy pillanatra megállt bennem az ütő (nevet), de nem mentem. A bulvár nem az én világom, ütközik az elveimmel, az értékrendemmel: én mást képviselek, és szeretnék hű maradni önmagamhoz.
RM Mi jelent neked valódi kikapcsolódást?
PA Kosarazom, vagy elmegyek egy jazzkoncertre. Oda is egyedül járok a legszívesebben. Imádom: feltölt, lenyűgöz, magával ragad, kikapcsol, fellazítja az érzéseimet. Szeretek örömöt szerezni, adni. Akkor érzem jól magam, amikor kimoshatom magamból azt, ami történik velem, és azt, ahogy felfogom az életet. Az elmúlt pár évben csak a színészetnek éltem, ami hosszú távon nem feltétlenül helyes, mégis így teszek. Mostanra gyűltek bennem össze olyan erők, amelyeket tudok használni.
Még nincs hozzászólás