Állatok színesben
Szegény-szegény nagyon buta őzike! - sóhajtott fel a bölcsődés nyuszigyerek, amikor végignézte azt a mesefilmet, ahol Bagira, a tigris, nyam-nyam, felzabálta Bambit, az őzit. Ez az őzi egyébként se nem volt Bambi, sem nem volt őzi, hanem antilop, akinek, ha volt is valami neve, nem tudhatjuk, hogy mi, mert nem értünk antilopul. (Bagira pedig igazából nem tigris, hanem fekete párduc, mivel a tigris neve Shir Kán, de mivel ez nem a Dzsungel könyve, hanem a Ridikül Magazin, így mindenkit úgy hívok, ahogy akarok.)
Ezt az oktatófilmet egyébként a Bölcsőde edukációs igazgatója, Töhöm Böhömér, a tapír vette meg a kölyköknek, hogy képen is lássák, amit csak meseként olvasnak, és mivel a sima olvasmány nem kötné le őket, kivette a filmtárból Sir David Attenborough, a neves természettudós filmjét, mely feketén-fehéren – ugyanakkor színesben – ábrázolja, mit is látnak és milyen árnyalatban a vadak, és mit nem látnak a nem olyan nagyon vadak. Pechükre.
A film békés nyugalommal indult. Akkora volt a béke és nyugalom, hogy az már félelmetes, az ember tarkója zsibbadni kezd, és verejték üt ki a homlokán. Tapasztaltabb felnőtt már nem bírja az ilyen zavartalan nyugalmat. Na, de várjunk.
A filmben volt egy antilop, aki békésen nyámmogott a szép zöld erdőben, és eszébe sem jutott, hogy félnie kellene valakitől vagy valamitől. Még akkor sem rettent meg, amikor leszállt felette egy verébszerű pirinkó vagy tilinkó, aztán a fejére is ült, mert amikor békés az ember, akkor simán elviseli, ha rárepdesnek a fejére oktalanul.
Szóval ott állt az antilop laza kisterpeszben, ide-oda hajtogatta az ágakat, amíg bele nem akadtak a kis pofájába, akkor aztán lekajálta róluk a leveleket. Eközben nagyokat szippantott az édes, ózondús erdei levegőből, és azt dúdolta magában, hogy kék az ég és zöld a fű. Miután lenyelte a falatot, gondolta, rágógumizik egyet, és elcsámcsogott még egy darabig a már félig megemésztett, visszabüfizett falatkán, méghozzá elég undin, mert nem illik nyitott szájjal csámcsogni egy darab hányadékon.
És eközben a nézők, vagyis akik a film előtt ülnek és popcornt falva bámulják a fejleményeket, észrevehették, hogy az antilop mellett úgy három méterre álldogál egy nagyon nagy tigris. A zöld bokor takarásában állt, bár igazán nem mondhatjuk, hogy totális fedésben volt, már csak azért sem, mert elöl meg felül kilógott a bokor mögül.
A bölcsőde tanulói fel is szisszentek, annyira megijedtek, amikor a kamera totálban adta a dögöt, némelyikük tövig bekapta a mancsát, másikuk meg a másikuk mancsát, de egy nehezen kezelhető apró ordas a kismalac kunkori farkát vette a tűhegyes fogai közé. Lett is nagy visítozás, Böhömér igazgató úr meg is fenyegette a társaságot egy kollektív ejnye-bejnyével, a teremburáját!
És ekkor csend lett. De Bambi, az antilop még mindig nem vette észre a hatalmas sárga tigrist, mivel neki nem adták le totálban, pedig ebben a pillanatban épp rá is nézett nagy kerek szemekkel és csámcsogva. Nézte-nézte, aztán már nem nézte. Mert másmerre nézett. És újabb adag füvet vett magához. Talán ez volt a baj.
A tigris Bagira erre felbátorodott, és kimászott a zöld takarásból, nem mintha eddig ért volna valamit, hogy ott van. És odaugrott Bambihoz, nyakon ragadta, legáncsolta, és nyekk, elharapta a gigáját.
Ezután már nem kellett annyira kapkodni, Bagira szépen, komótosan kajálgatta a fűvel töltött antilopot, és talán még a haverjait is megkínálta volna belőle, ha arra tévedtek volna. Na, ekkor visított fel a bölcsőde népe, apraja-nagyja, hogy szegény-szegény őzike, de buta! Hát hogy nem vette észre a ronda tigrist? Miért nem rúgott a fenekébe? Miért nem akasztott a szájába egy ágasbogas bokrot vagy valamit? Sírt, pityergett, bömbölt, ordított az egész bölcsőde, míg Böhömér tanár bácsi rá nem csapott az asztalra.
– Hát vakok vagytok ti, vagy mi bajotok van? – üvöltött. – Hát nem láttátok, hogy az antilop nem látja a sárga színt, mert kéknek látja, ahogy a zöldet?
– Kéknek látja a sárgát, ahogy a zöldet? – ámultak a gyerekek, például a százlábú totyogó.
– Igen! – lelkesedett a tapír tanár úr. – Akkor értitek végre???
– Nem – felelték.
Sajnos ennek a mesének nem tudok sem tanulságos, sem vidám véget kreálni, mert nem én tehetek róla, hogy az egyik állatka színvakabb, mint a másik. (Tigrisből viszont igen kevés van az őzikékhez, vagy mikhez képest, ezért jogos, ha némi színlátásbeli előnyt élvez, tette hozzá a becses természettudós, Attenborough.)
Még nincs hozzászólás