Állandó készenlét
A játék az egyik legjobb személyiségfejlesztő tevékenység, és míg gyermekkorunkban szinte minden időnket ez teszi ki, a kor előrehaladtával egyre inkább háttérbe szorul. Pedig felnőttként is remek kikapcsolódás lehet, csak rá kell érezni az ízére. Erre jó példa az M1-en futott, nagy sikerű, Játék határok nélkül című nemzetközi vetélkedő, melynek műsorvezetőjét, Varga Editet kérdeztük élményeiről és a játékhoz fűződő kapcsolatáról.
– Mennyire jelentett nagy kihívást a híradós munka után a Játék határok nélkül műsorvezetői feladata?
– Minden tekintetben más feladat, mint a híradó. Miután több mint egy évtizedig híradóztam, megszoktam azokat a kereteket, feladatokat, szabályokat, amelyek a híradót alakítják. Korábban is voltak ugyan kiugrási kísérleteim, vezettem szabadabb, szubjektív, lazább műsorokat, de ilyet még nem.
Azt gondolom, nagy önbizalommal vetetettem bele magamat – mint ahogy az életben általában mindenbe –, pedig, ha előre tudom, milyen összetett és más tudást igénylő munka ez, talán el sem vállalom. Utólag már másként látom, de a forgatás alatt néha úgy éreztem, nagy bátorság volt beleugrani. A Játék határok nélkül egy olyan műsor, ahol nincs forgatókönyv, az egész improvizálásra épül. Eleinte bizonytalanul mozogtam ebben a közegben, de olyan intenzív volt a tíz nap, hogy nem volt más választásom, mint hogy beletanuljak.
– Lehetett valahogyan készülni is rá?
– Egyáltalán nem. Minden nap a forgatás előtt egy órával raktuk össze a tematikának megfelelően, hogy mire szeretnénk felépíteni a műsorvezetést. Az első beköszönéstől az utolsó elköszönésig tömény improvizáció volt az egész.
– Harsányi Levente lett a partnered a műsorban. Könnyű volt összerázódni vele, felvenni a ritmusát?
– Levente vérbeli szórakoztató, ez az ő igazi terepe, amiben többnyire „one man show"-t visz. Adottak az elképzelései, mit és hogyan akar, mi az, amit műsorvezetőként át szeretne adni a tévénézőknek. Ehhez idomulni valóban egy kicsit nehéz, ami fordítva is igaz, mert Leventének közben hozzám kellett alkalmazkodnia. Eleve elrendelt dolog volt, meg kellett szeretnünk egymást, és ez tulajdonképpen sikerült is.
– A csapatok sok esetben bátorságot, kitartást, leleményességet igénylő feladatokat kaptak. Mit szóltatok ezekhez?
– Amikor kijöttek a bikák, nekünk is összeszorult a gyomrunk, valóban félelmetesek voltak. Szerintem még tévéképernyőn keresztül is eléggé megrázó élményt jelentenek. Kétségbeejtő volt a gondolat, hogy oda, az arénába bemennek a játékosok. De nagyon ügyesen helytálltak.
– Mennyire volt lehetőségetek kipróbálni előtte: esetleg ti is játszhattatok?
– A bikás feladatokat semmi pénzért nem próbáltam volna ki, de volt néhány játék, amit mi magunk is teszteltünk. Az egyik ilyen a víz felett, a futószalagon való postás levélkihordás volt. Azt is tervezgettük, hogy valamelyik medencés számot bemutatjuk majd mi is a tévénézőknek, de olyan feszes tempóban ment a forgatás, hogy nem lett volna időnk átöltözni, újrasminkelni, rendesen felkészülni a következő bejelentkezésre.
– Mi volt a legnehezebb feladat vagy legnagyobb kihívás számodra ebben a műsorban?
– Az állandó készenlét, a „stand by" üzemmód. Attól a perctől kezdve, hogy beléptem a filmstúdió ajtaján, folyamatosan képernyőkésznek kellett lennem. Kész, odavágó, frappáns mondatokkal kellett reagálnom minden helyzetben, ugyanis nemcsak a konkrét játékok kapcsán készült anyag velünk, hanem a háttérmunka, a közjátékok, a spontán felvett életképek közben is. Ez pedig nemcsak fizikailag, de mentálisan is megterhelő.
– Mint édesanya, bizonyára te is sokat játszol a gyerekeiddel. Hogyan mutatkozik meg ez a játékosság a mindennapjaidban?
– A gyereknevelés során nemcsak vidámabb, színesebb az élet, ha sok a nevetés, de számtalan helyzetet lehet feloldani humorral, jókedvvel. A gyerekek erre zsigerből vevők. Ösztönösen veszik a lapot, ha tréfálkozva, viccelődve közelítesz feléjük. Amikor még kicsik voltak az ikrek, és sokat sírtak, sokszor azt sem tudtam, mi a bajuk. Kétségbeesés helyett azonban ezekben a gyakran abszurd helyzetekben inkább magamon nevettem.
Volt, hogy felhívtam a húgomat, akivel annak ellenére nagy az összetartás és a harmónia, hogy a világ másik felén, Ausztráliában él. Amikor neki sem volt ötlete, és semmilyen praktika nem segített, nem egyszer azt játszottuk, hogy szinkronizáltuk a gyerekek sírását, és a végén már mi sírtunk a nevetéstől. De emlékszem olyan esetre is, amikor beültettem magam elé a hordozóba a fiúkat, bekapcsoltam a zenét, és elkezdtem táncolni és énekelni. Láss csodát, abbahagyták a sírást.
Ebből leszűrtem azt az alapigazságot, hogy a találékonyság, a humor, a játékosság anyaként, szülőként is nagy segítség. Most, hogy hatévesek a gyerekek, nagyon sokat kakaskodnak egymással. Ilyenkor nem akarok még nagyobb vitát gerjeszteni azzal, hogy igazságot teszek, inkább megpróbálom elterelni a figyelmüket. A humorral pedig mindig fel lehet oldani ezeket a feszültségeket.
Még nincs hozzászólás